— Klára, valaki kopog az ajtón! — kiáltott János, miközben meggyújtotta a petróleumlámpát. — Ilyen viharban?
Klára letette a kötést, amit a kandalló mellett csinált, és hegyezte a fülét. A szél süvített, az eső kopogott az ablakokon, de a zaj mögül valóban kiszűrődött valami tompa kopogás. Olyan halk, hogy könnyen összetéveszthető lett volna egy ágról leszakadt faág kopogásával.
— Talán csak a szél… — nézett férjére, de János már indult is az ajtó felé.
Amikor kinyitotta, a hideg szél betört a házba, az ajtóval együtt kavargó vízcseppeket is hozva. Klára utána sietett, és az ajtóban állva döbbenten meredt a jelenetre.
A fából készült verandán, a gyér lámpafényben négy aprócska gyermek kuporgott. Régi, foszladozó takarókba burkolóztak, mint valami megszeppent kis madárfiókák.
— Uram Isten… — suttogta Klára, és térdre ereszkedett eléjük.
A gyerekek némán néztek rá. A szemük rémült volt, de egyben valami mély belső fáradtság is tükröződött bennük. Két kislány és két kisfiú — talán négy-öt évesek lehettek, egyformán kicsik, soványak.
— Honnan jöhettek? — kérdezte János, és lehajolt egy ázott papírdarabot felvenni a földről. — Itt egy cetli…
Kibontotta az esőtől átázott lapot, és hangosan felolvasta:
„Segítsetek nekik… Mi már nem bírjuk tovább…”
— Gyorsan, be velük! — Klára már fel is kapta az egyik kisfiút, a másikat János vette kézbe, a két kislány lábra állt és bizonytalanul, de elindultak befelé.
Ahogy becsukták az ajtót, a ház megtelt gyereksírással, nyöszörgéssel, és rohanó léptekkel. A felső szintről Klára anyja, Etel néni ereszkedett le sietve, kendője félig lecsúszva fejéről.
— Mi történt? — kérdezte riadtan.
— Anyu, segíts! — esdekelt Klára, miközben próbálta lehúzni a vizes ruhát a kisfiúról. — Meg kell őket melegíteni, enni adni nekik, gyorsan!
Etel nem kérdezett tovább, csak tüzet rakott a sparheltben, aztán egy fazék tejet tett föl melegedni. Nem telt bele pár perc, és megérkezett Klára öccse, Zoli is, aki a szomszédos sufniban aludt.
— Mi ez a sírás? — kérdezte álmosan, de ahogy meglátta a négy reszkető gyermeket, rögtön észbe kapott. — Te jó ég…
— Segíts előszedni a régi babaruhákat a ládából — utasította Etel. — Klára, adj nekik tejet, lassan, nehogy megfájduljon a gyomruk!
A gyerekek remegő kézzel itták a meleg tejet, aztán lassan, ahogy testük felengedett, a sírás is alábbhagyott. Mire elérkezett az éjszaka közepe, a négy kis test ott aludt összebújva a régi, tágas ágyon.
— Klárikám… ezek a gyerekek mintha a sors ajándékai lennének — suttogta Etel, amikor végre csönd lett. — Te meg János… annyit szenvedtetek…
Klára nem tudta levenni szemét a gyerekekről. Az elmúlt évek során annyiszor álmodott arról, hogy anya lehet. Oly sokszor tértek haza Jánossal az orvostól üres kézzel, fájó szívvel.
— Mit tegyünk velük? — kérdezte János halkan, megérintve felesége vállát.
— Mit? — szólt közbe Zoli. — Ez egyértelmű. Ők most már hozzánk tartoznak. Pont.
— De a törvény… a papírok… — próbált ellenkezni János.
— Van neked ismerősöd a járási hivatalban — intett Zoli. — Holnap bemégy, elintézed. Azt mondjuk, távoli rokonok árván maradt gyerekei. Megoldjuk.
Klára nem szólt, csak a gyerekek mellé kuporodott, és óvatosan megsimogatta egyikük haját.
— Már ki is találtam a nevüket — suttogta. — Lili, Réka, Marci és Dénes.
Azon az éjjelen senki sem aludt. Klára ott ült a házilag összetákolt kiságy mellett, szemét le sem hunyta, attól félve, hogy ha csak egy pillanatra is becsukja, mindez eltűnik, mint egy álom.
Figyelte a kisgyerekek nyugodt lélegzetét, a halk szuszogásukat, s ahogy minden egyes kis sóhaj eljutott a füléig, úgy nyílt ki a szívében egy-egy újabb reményszirom.
Négy pici élet, négy sors, amely mostantól az övékéhez fonódott, mint vékony cérnaszálak, amelyekből egy erős kötél lesz.
Odakint már kezdett derengeni az ég alja, a szél alábbhagyott, az eső cseppjei ritkultak. A felhők között áttört néhány napsugár, rózsaszínre festve a szomszédos házak vizes tetejét.
János már a lovas kocsit készítette elő, amikor Klára kivitte neki a kis batyut: kenyér, főtt tojás, és egy tiszta ing.
— Meg tudod csinálni? — kérdezte halkan.
— Ne aggódj, elintézem — bólintott János, megszorította a felesége kezét, aztán felszállt a bakra és elindult.
János csak sötétedés után tért haza. A ruhája átizzadt, az arca fáradt volt, de amikor belépett, lecsapott az asztalra egy kissé megviselt irattartót.
— Most már hivatalosan is a mi gyermekeink — jelentette ki. A hangja mély volt, de volt benne egyfajta nyugodt büszkeség. — Régi ismerősök segítettek, nem volt könnyű, de sikerült. Törvényesen hozzánk tartoznak.
Etel néni keresztet vetett, majd odalépett a tűzhelyhez, és elővette a forró levest a cserépfazékból.
Zoli némán odatette a bátyja elé a gőzölgő házi pálinkát, és egy pillanatra megszorította a vállát. Egyetlen szó nélkül, de abban a gesztusban benne volt minden: tisztelet, büszkeség, elismerés.
Klára a kiságy mellett guggolt, figyelte a gyerekek nyugodt arcát. Annyi éven át cipelte a gyermektelenség fájdalmát magában, mint valami rejtett tövist. Most azonban könnyei nem a veszteség, hanem az öröm könnyei voltak.
Négy kicsi szív vert ott, mellette, és ő tudta: ezek a gyerekek nem a véréből valók — de a lelkéből igen.
— Most már hivatalosan is négygyermekes apuka vagyok — súgta János, amikor odalépett hozzá és átölelte.
— Köszönöm… — Klára hozzásimult a mellkasához. Félt megszólalni, mintha egy szó elűzné ezt az álomszép valóságot.
Eltelt tizenhárom év. A gyerekek felnőttek, a ház pedig megtelt élettel. Az asztaloknál helyet kellett szorítani, a ruhák egyre nagyobbak lettek, a kérdések egyre mélyebbek.
De egy napon, mintha valami eltört volna.
— Hagyjatok már békén ezekkel a szabályokkal! — csattant fel Marci, és úgy csapta be az ajtót, hogy az öreg ablaküveg majdnem kiesett a keretből. — Nem fogok ebben az isten háta mögötti porfészekben megrohadni!
Klára döbbenten dermedten állt a konyhában, egy tál tésztával a kezében. Soha életében nem hallotta így beszélni a legkisebb fiát.
Letette a tálat, megtörölte a kezét a kötényébe, és kisétált az előszobába.
Marci a falnak dőlve állt, vörös arccal, dühtől remegve. János is ott állt, összeszorított ököllel.
— A te fiad úgy döntött, hogy nem kell neki az iskola — mondta János sötéten. — Azt mondja, csak időpazarlás. Otthagyja, és felmegy a városba.
— Minek görnyedni a könyvek felett?! — kiáltotta Marci. — Hogy utána egész életemben szántsak, mint ti?!
János szeme elsötétült, arcizmai megfeszültek. Lépett volna előre, de Klára gyengéden közéjük állt.
— Előbb nyugodjunk meg, aztán beszéljük át — kérte halkan, bár szíve a torkában dobogott.
— Nincs mit megbeszélni! — Marci karba tette a kezét. — Nem vagyok egyedül! Dénes is velem van. És a lányok csak nem mernek nektek elmondani, hogy ők is el akarnak innen menni!
A küszöbön megjelent Lili — megnyúlt, komoly arcú lány volt már, hajából kiszabadult tincsek hullottak az arcába. Figyelte őket.
— Mindent hallottam odakintről — mondta csendesen. — Miről van szó?
— Mondd el nekik! — fordult felé Marci. — Vallj be mindent! Mutasd meg, mit rejtegetsz a párnád alatt!
Lili megrezzent, de nem hátrált.
— Valóban… szeretnék hivatásos festő lenni — vallotta be. — Az egyik tanárom szerint tehetséges vagyok. Az iskolaközpontban van egy művészeti szak. Jelentkezni szeretnék.
— Látjátok?! — kiáltott Marci. — Ti meg csak a teheneket, a krumplit meg a trágyát látjátok! A világ pedig elszáguld mellettünk!
János hátralépett, mintha arcul ütötték volna, aztán hirtelen sarkon fordult, és kiment az udvarra.
Klára próbálta lenyelni a gombócot a torkában.
— Vacsora fél óra múlva — jelentette be nyugodtnak tűnő hangon, majd visszatért a konyhába, ahol már forrt a leves.
Az este szokatlanul csendben telt. Dénes alig nyúlt a tányérjához, Réka és Lili alig mert egymásra nézni, Marci dacosan böködte a villával a krumplit. János meg sem jelent az asztalnál.
Klára azon az éjjelen nem tudott aludni. Férje békésen hortyogott mellette, ő pedig csak feküdt, és visszagondolt arra az estére… amikor először látta meg azokat a kicsi gyermekeket a küszöbön.
A kanállal etette őket. Megtanította őket kimondani az első szavaikat. Nézte, ahogy először botladoznak feléje…
A reggel sem hozott enyhülést.
Dénes bejelentette, hogy többé nem segít Jánosnak a földeken.
— Saját jövőm van — mondta a reggeli közben. — Sportolni akarok, versenyszerűen. Nem fejni meg kaszálni.
János csendesen felállt, és kiment. Pár perc múlva berregni kezdett a traktor.
— Ti értitek, mit csináltok apátokkal? — tört ki Klára. — Mindent nektek szentelt!
— Nem kértük! — üvöltötte hirtelen Marci. — Nem is vagytok az igazi szüleink! Miért élünk itt egyáltalán?!
Csend. Dermedt, szinte fájó csend. Réka felpattant és kiszaladt. Lili a tenyerébe temette az arcát. Dénes megdöbbent, mint aki most hallott először ilyet.
Klára lassan Marci elé lépett. Mélyen a szemébe nézett.
— Mert szeretünk benneteket… mindennél jobban — mondta halkan.
Marci lesütötte a szemét. Aztán kiszaladt az ajtón, és Klára látta, ahogy átvág a mezőn, a sűrűsödő erdő felé.
Etel néni, aki csendben figyelte a jelenetet a sarokból, megrázta a fejét.
— Kamaszok, lányom… Elmúlik.
De Klára szívében mély repedést érzett. Mintha az a fal, amit Jánossal együtt évekig építettek a szeretetből, most darabokra tört volna. És senki sem tudta, hogyan lehetne újraépíteni.
— Apa, várj! — kiáltotta Marci, miközben átverekedte magát a mezőn. Kezeivel integetett, hogy János észrevegye.
A traktor lassított, majd megállt. János letörölte a verejtéket a homlokáról, de nem nézett a fiúra.
— Megoldom egyedül — morogta.
— Ugyan már… — Marci közelebb lépett, és kezét apja vállára tette. — Ketten gyorsabban haladunk. Emlékszel, amikor tanítottál vezetni?
János megállt, aztán bólintott. Elmozdult, helyet csinált a fülkében. Marci felugrott mellé, és a traktor újra elindult.
Fél év telt el azóta a szörnyű veszekedés óta, amikor a család csaknem széthullott.
Fél év újratanulása annak, hogyan kell egymáshoz beszélni. Nem csak szavakkal, hanem szívből. Minden nap apró lépés volt visszafelé egymás felé.
A ház újra megtelt élettel, de már másként.
Klára emlékszik arra az éjszakára, amikor Marci nem jött haza. Az egész falu őt kereste — lámpákkal, kiabálással, még a patakot is átnézték. Végül egy elhagyatott vadászházban találták meg, csuromvizesen, reszketve, lázasan, a félelemtől megbénulva.
— Anyu… — suttogta, amikor meglátta Klárát. És ebben az egyetlen szóban minden benne volt. Elfogadás, bocsánatkérés, vágy a közelségre.
Marci sokáig betegeskedett. Lázban égett, hadovált álmában, kapaszkodott Klára kezébe. És amikor végre felgyógyult, már nem volt ugyanaz a dacos fiú.
Aztán Lili vette elő a régi családi fényképeket. Egyenként mutatta őket testvéreinek.
— Nézd, Dénes, itt vagy, amikor apu a nyakában vitt, miután megnyerted az első futóversenyt — mesélte.
Dénes arca megremegett, majd csendben könnyezni kezdett.
Réka egyre több időt töltött Klára mellett a konyhában. Korábban furcsa, sötét rajzokat készített — most viszont színes vízfestményeket festett a házukról, a mezőről, a falu templomtornyáról. Egyik festményét díjazták is a megyei rajzpályázaton.
— Anya… én továbbra is szeretnék rajzolni, tanulni — mondta egy este, miközben együtt hámozták a krumplit. — De maradni is akarok. Legalább a szünetekre. Haza.
Az a szó, ami egykor csak egy faházat jelentett, most újra valódi értelmet kapott.
A gyerekek a nyolcadik osztály végére újra összekovácsolódtak. Az iskolai évzárón János először mosolygott igazán szívből, hosszú idő után.
Ott állt a falu iskolájának udvarán, egyenes derékkal, komoly tekintettel, és a szíve majd’ szétrobbant, amikor egymás után szólították a gyerekeket a színpadra:
— Dénes Jánosfi – oklevél a megyei futóbajnokságért!
— Lili Jánosfi – első helyezett az irodalmi pályázaton!
— Marci Jánosfi – az év technikusa!
— Réka Jánosfi – díjazott fiatal művész!
A Jánosfi gyerekek. Az ő gyermekeik.
Este ünnepséget tartottak otthon. Eljöttek rokonok, barátok, szomszédok. Az asztalok roskadoztak a süteményektől, savanyúságoktól, pálinkától. Ének szólt, kacaj, zene, harmonikaszó. A gyerekek izgatottan meséltek a terveikről, az álmaikról.
— Anya — súgta Lili, amikor odabújt Klárához —, beadtam a jelentkezésemet a rajziskolába. De nem megyek kollégiumba. Itthon maradok, bejárok naponta. Nincs messze.
— Én is! — szólt közbe Marci. — Minek lakjak máshol, ha itt van az otthonom?
Klára könnyeit törölgette, miközben János átkarolta a vállát.
— Látod? Minden helyreáll. Majd ha tizennyolc évesek lesznek, és menni akarnak, mehetnek. Mi nem fogjuk őket visszatartani.
Klára csak bólintott, és nézte a gyermekeit: nevetve, felszabadultan, felnőtten — de még mindig az övéi voltak.
A falon lógó fényképekről Etel néni és Zoli mosolygott vissza rájuk. Mindketten nemrég hunytak el, szinte egymás után — de még megérték, hogy lássák: ezekből a gyerekekből EMBEREK lettek.
Kint a verandán már csak tücsökciripelés hallatszott, az utolsó vendégek is elmentek.
Klára kilépett a tornácra, vállán a régi meleg kendővel, és felnézett a csillagokra.
Az égen ezernyi apró fény ragyogott, mint megannyi régi kívánság. Csendesen, szavak nélkül, szívből köszönte meg az égnek mindazt, amit kaptak.
Ekkor mögötte megnyikordult a padló. János lépett mellé.
— Mire gondolsz? — kérdezte.
— Arra, hogy a család… nem a vér köteléke. Hanem a szereteté — válaszolta Klára.
A sötétből kacagás hallatszott: a gyerekeik hangja, ahogy hazafelé jöttek a rétről.
Hozzájuk. Haza. Oda, ahol mindig szerették őket.
