A 2 éves kislány újra meg újra apja koporsójára mutat – amit ezután mond, attól megfagy a vér az ereidben… 😮
👉 A Szent Mihály-templomban gyászolt egy kis falu – de senki sem számított arra, ami ezután történt…
A Szent Mihály-templomot nehéz, szinte tapintható gyász lengte be. A levegő tömény volt a füstölő és viasz fojtogató, édes illatától, keveredve a régi fa és a nyirkos kő visszafogott, nyomasztó szagával. A színes ólomüvegeken át beszűrődő fény remegő foltokban festette meg a hideg kőpadlót – de képtelen volt elűzni azt a sötétséget, ami a jelenlévők lelkében ült.
A harang lassú, ünnepélyes kondulásai nemcsak a templom falait, de a gyászolók mellkasát is megremegtették. A némán hömpölygő zokogások összeolvadtak a harangzúgással – mintha maga a templom is siratná az elveszett lelket.
Klára ott állt férje, Sámuel koporsója mellett. Fekete ruhás alakja megtört volt, szinte összeomlott a hirtelen veszteség súlya alatt. Karjaiban szorosan ölelte a kétéves Lucát, de a kislány vergődött az ölelésben – piros, duzzadt arca a vigasztalhatatlan sírástól ragyogott. Nem értette, mi történik. Csak annyit tudott, hogy az apukája ott van abban a nagy fadobozban, és nem jön vissza.
Klára lehajolt, halk, remegő szavakkal próbálta megnyugtatni, de Luca nem csillapodott. Tágra nyílt, ártatlan tekintete a koporsó fényes, csiszolt fájára szegeződött, ahol Sámuel mozdulatlan teste feküdt.
– Apu! Apu! – zokogta Luca. Apró ujjacskái remegve mutattak a koporsóra.
Klára nagyot nyelt, ahogy a torkában megakadt gombóc nem akart lemenni. Fátyla alá rejtett kezei görcsösen markolták a ruhája szegélyét, ujjai kifehéredtek. Aztán…
Valami történt. Valami, amit senki sem tudott megmagyarázni…
A Szent Mihály-templomot sűrű, szinte tapintható gyász lengte be. A levegő tele volt fojtó tömjén- és viaszillat keverékével, amit még inkább nyomasztott az öreg fa és a nyirkos kő enyhe szaga. A színes ablakokon át beszűrődő fény remegő árnyékokat rajzolt a hideg kőpadlóra, de képtelen volt elűzni azt a sötétséget, amely az egybegyűltek lelkében gyökeret vert. A harangok mély, ünnepélyes kondulása nemcsak a templom falait, de az emberek mellkasát is megremegtette, s az elfojtott zokogásokkal együtt egy szívszaggató veszteségszimfóniát alkottak.
Klára mozdulatlanul állt férje, Sámuel koporsója mellett. Szigorú fekete gyászruhájában törékenynek tűnt a hirtelen rászakadt veszteség súlya alatt. Kezében szorosan tartotta kétéves kislányukat, Lucát, aki azonban vergődött az anyai ölelésben, arca vörös volt és felpuffadt a csillapíthatatlan sírástól. Nem értette a helyzet ünnepélyességét, sem a halál véglegességét. Csak azt érzékelte, hogy apja ott van, abban a nagy, fából készült dobozban, és nem tér vissza hozzá.
Klára lehajolt, próbálta csillapítani a gyermeket csendes, megtört szavakkal, de Luca nem hagyta magát megnyugtatni. Tágra nyílt, ártatlan szemeit a polírozott fa koporsóra szegezte, amelyben Sámuel mozdulatlan teste feküdt.
– Apa! Apa! – zokogta Luca, miközben apró ujjai remegve mutattak a koporsóra.
Klára nehezen nyelt le egy gombócot, amely a torkában akadt. Kezei, a fekete gyászfátyol alatt, görcsösen markolták a ruha szélét, ujjai elfehéredtek.
Sírni akart, sikítani, összeomlani – de a könnyei mintha megfagytak volna benne, megbénítva a gyász dermesztő szorításában. Sámuel hirtelen halála még mindig rémálomnak tűnt, amiből bármelyik pillanatban felébredhet. Hiszen még tegnap reggel is megcsókolta őt indulás előtt – erős volt, egészséges, tele élettel. És most… most csak ez a hideg, élettelen test maradt, bezárva fába és némaságba.
A templomban ott volt a falu szinte minden lakója. Halkan suttogtak egymás között, váltották a részvéttel teli, de egyben kíváncsi pillantásokat. Senki sem értette, hogyan halhatott meg ilyen hirtelen egy egészséges, életerős férfi, mint Sámuel. Egyesek balesetre gyanakodtak – talán munkabaleset történt az erdőben. Mások, babonásabb természetűek, sorscsapásról suttogtak, büntetésről, bár senki sem tudott megnevezni semmilyen bűnt. A szóbeszéd, mint valami láthatatlan kígyó, kúszott végig a templomon, fokozva az általános baljóslatú érzést.
Ekkor lépett oda Klárához Rózsa néni – idős asszony volt, jóságos szemekkel és ráncos arccal, amelyen az évek bölcsessége ült. A szomszéd házban lakott, és őszinte részvét ült a tekintetében, ahogy gyengéden a fiatal nő vállára tette a kezét.
– Drága Klárám – suttogta halkan, hangja lágy volt, mint a bársony –, tudom, milyen fájdalmas ez. Borzalmas veszteség. De… Luca… biztos vagy benne, hogy minden rendben van vele?
Klára lenézett a kislányára, aki remegett egész testében. Luca már nem a koporsóra nézett, hanem annak sötét, poros háta mögötti sarokba, tekintete mereven ott állt meg, mintha valamit látna, amit más nem.
A következő pillanatban átható sikoly hasított a levegőbe, amely mindenkit összerezzentett:
– Apa! Apa csapdába esett! Segítségért kiált!
A templom légköre hirtelen megváltozott. A levegő besűrűsödött, ragacsossá vált a hirtelen támadt aggodalomtól. Moraj futott végig a tömegen. Sokan riadtan tekintgettek körbe, mások sietve keresztet vetettek, védelmet keresve az ismeretlennel szemben. Rózsa néni hátrált egy lépést, kezét a szája elé kapta.
– Istenem! A gyermek… látja… – suttogta rémülettől fojtott hangon.
Klára hátán hideg borzongás futott végig. Megpróbált nyugodt hangon szólni a lányához, bár szíve vadul kalapált a mellkasában a hirtelen fellángolt, irracionális félelemtől.
– Luca, mit mondtál, édesem? – kérdezte halkan.
– Apa ott van! – makacskodott Luca, még mindig ugyanarra a sötét sarokra mutatva. – Segítségért kiált! Csapdában van!
Ekkor jeges huzat söpört végig a templomon, noha az ajtók csukva voltak. Az oltár gyertyái vadul pislákolni kezdtek, árnyékokat táncoltatva a falakon. Senki nem szólt, de a feszültség egyre nőtt, elviselhetetlen súllyá sűrűsödött.
És ekkor…
A templom masszív tölgyfaajtaja halkan, de nyikorogva kinyílt.
Az ajtóban egy magas, sötétruhás férfi jelent meg. Arca zárkózott volt, szemei hidegek, tekintete áthatolhatatlan. Ő volt Henrik, Sámuel unokatestvére. Hibátlan fekete öltönyt viselt, amely úgy nyelte el a fényt, mintha maga is árnyék volna. Lassan belépett, végigpásztázta a gyülekezetet, majd odasétált Klárához, arcán együttérző mosollyal – de az valahogy mégis hamisnak, mesterkéltnek tűnt, mint egy rosszul felragasztott álarc.
– Klára, biztosan összetörtél – mondta mély, ál-meleg hangon. – Mindannyian megdöbbentünk Sámuel halálán. Ez valóságos tragédia.
Klára csak biccentett, túlságosan kimerült és összezavarodott volt ahhoz, hogy válaszoljon. Henrik tekintete Lucára siklott, aki még mindig görcsösen kapaszkodott anyja ruhájába, szemei makacsul a sötét sarokra tapadtak.
– A kicsi még túl fiatal, hogy felfogja – folytatta Henrik, de hangja megváltozott, enyhe élesség bujkált benne. – Talán jobb lenne, ha nem hagynád, hogy ilyen dolgokat mondjon. Megijesztheti az embereket.
Klára enyhén összevonta szemöldökét. A megjegyzés zavarta.
– Csak gyászolja az apját – felelte, próbálva nyugodt maradni.
Henrik bólintott, de arca feszülté vált, tekintete sürgető lett.
– Klára, nem akarok erről éppen most beszélni, de… Tudod, Sámuel után komoly tartozások maradtak. Adósságok. Talán a legjobb lenne, ha elgondolkodnál a ház eladásán. Az lenne a legpraktikusabb megoldás.
Klára megdermedt. Szédülés öntötte el. Az otthonukról beszél? Most? Még el sem temették Sámuelt! – Miről beszélsz, Henrik? – kérdezte elhaló hangon.
– Nézd – sóhajtott Henrik, úgy téve, mintha törődne vele –, Sámuel jó ember volt, de… megvoltak a gyengéi. Szerencsejáték, rossz üzletek… Csak azt szeretném, ha te és Luca hosszú távon biztonságban lennétek.
Klárát hideg rémület járta át. Henrikben sosem bízott igazán. Mindig is számító és hűvös volt. És most, még mielőtt egy marék föld is került volna Sámuel koporsójára, már az ingatlan eladásáról beszélt. Valami nem stimmelt. Egyáltalán nem.
Luca közben ismét Klárához bújt. Mutatóujjával előbb a koporsóra, majd a sötét sarokra bökött, hangja halk volt, de határozott:
– Apa csapdába esett. A rossz bácsi tartja ott.
Henrik hirtelen megfeszült. Arca elsápadt, és egy pillanat alatt átsuhant rajta a meglepetés és a pánik keveréke. Az emberek, akik eddig csendben álltak, most idegesen mocorogni kezdtek, néhányan keresztet vetettek, mások távolodni próbáltak. Henrik csak suttogta:
– A gyerekeknek élénk a fantáziájuk.
De a hangja remegett. Klára észrevette, ahogy Henrik ökölbe szorítja a kezét.
– Mi bajod van, Henrik? – kérdezte gyanakvóan.
Henrik félrenézett, de nem válaszolt. A templomban a gyertyák fénye megremegett, mintha huzat támadt volna – noha minden ajtó és ablak zárva volt. A falakon a szentek árnyképei mozogtak, mintha figyelnék az eseményeket.
Ekkor egy asszony suttogott:
– A gyerek túl kicsi ahhoz, hogy hazudjon ilyenekről.
Klára görcsösen megszorította Luca kezét. A kislány reszketett. Henrik tekintete idegesen járt körbe, a templomban egyre nőtt a nyugtalanság.
Ekkor lépett be a templomba Márton – Sámuel egyik régi barátja. Arca fáradt és riadt volt.
[ ]
– Klára! – kiáltotta. – Hallottam… Későn értem ide, de van valami, amit tudnod kell!
Klára megremegett. Márton a közelébe sietett, és halkan beszélni kezdett:
– Pár nappal a halála előtt Sámuel felhívott. Azt mondta, hogy Henrik nyomást gyakorol rá. Rá akarta venni, hogy adja el a régi birtokot a folyóparton – azt, amit a nagyapjától örökölt.
– És Sámuel nemet mondott?
– Határozottan. Másnap történt a „baleset”.
Klára arcáról elszállt a vér. Henrik eközben idegesen hátrálni kezdett, de már késő volt. A templom népe figyelt – és most már gyanakvó tekintetek szegeződtek rá.
– Luca – suttogta Klára. – Miért mondod, hogy apa ott van?
A kislány remegő hangon válaszolt:
– Hallom, hogy sír. Belül sír.
Csend lett. Mindenki elhallgatott.
És ekkor…
Valami – vagy valaki – megkopogtatta belülről a koporsót.
A templom népe dermedten állt. A koporsóból hallatszó hang újra megismétlődött.
Ezúttal tisztábban. Erősebben. Tagadhatatlanul belülről jött.
Valaki felsikoltott. Többen hátráltak, míg mások közelebb húzódtak, szinte kényszeredetten. Henrik arca elsápadt, verejték gyöngyözött homlokán.
– Ez… ez lehetetlen – hebegte. – Ez csak… a fa… az vetemedik.
– A fa nem kopog ilyen ritmusban, Henrik – mondta rekedten Rózsa néni, és keresztet vetett.
Az öreg Jakab, Sámuel apjának régi barátja, előrelépett. Hangja öreg volt, de erős:
– Ha nincs mit rejtegetned, Henrik, engedd meg, hogy kinyissuk a koporsót. Ellenőrizzük le.
– Nem…! – Henrik hangja túlságosan éles lett. – Ez őrület! Kegyeletsértés!
– És ha mégsem halott? – kérdezte Klára. Hangja nyugodt volt, de a belőle áradó erő elnémította a templomot.
Még egy kopogás. Ezúttal három egymás után. KOP-KOP-KOP.
– Valakinek be van zárva a lelke! – suttogta Rózsa néni, majd hangosabban: – Hívják ide a papot! Ha valóban valami történik, csak ő segíthet.
– Nem! – csattant fel Henrik, de már senki sem hallgatott rá.
Márton a kijárathoz rohant, és elindult, hogy megkeresse Manuel atyát, a falu papját. Henrik kétségbeesetten utána akart vetődni, de az idős Jakab megragadta a karját.
– Most már elég volt. Túl sok a véletlen, Henrik.
Henrik dühösen rángatta magát, szinte tajtékzott. Közben az emberek a koporsó köré gyűltek. A templom szentélye csendbe burkolózott, csak Luca halk sírása töltötte be a levegőt:
– Anya… apa fél.
Klára mellé térdelt, kezét a koporsóra tette. Érezte, hogy remeg alatta.
– Ki kell nyitnunk – suttogta.
– NEM! – ordított Henrik, és előrelendült, de Márton már visszatért – vele együtt belépett a templomba Manuel atya is.
A pap magas, komoly ember volt, fekete reverendája lobogott mögötte.
– Mi történik itt? – kérdezte.
– A koporsóból… hangok jönnek – mondta Klára, arca sápadt, de tekintete szilárd.
Manuel atya a koporsóhoz lépett, ujjait keresztvetésre emelte. A tömeg visszatartotta lélegzetét.
KOP-KOP-KOP.
A pap szeme elkerekedett.
– Azonnal ki kell nyitnunk. Ha lélek van ott, aki még itt van, segítségre van szüksége.
– Ne… – Henrik hangja már könyörgés volt. – Nem értitek… nem tudjátok, mit csináltok!
De senki nem figyelt rá többé. Márton és Jakab leemelték a koporsó fedelét. A nehéz tölgyfa nyikorgott, és végül teljesen felnyílt.
Klára eltakarta a száját, szemei könnybe lábadtak.
Sámuel ott feküdt. Élve.
Törékeny teste remegett, ajkai kiszáradtak, bőre sápadt volt, de a szemei – a szemei lassan kinyíltak, és megpillantották Klárát.
– Sámuel! – sikította Klára, térdre esett, és két kezébe vette férje hideg arcát. – Itt vagyok! Itt vagyunk!
Luca már mászott is be hozzájuk, kis karjai az apja nyakába fonódtak.
– Apa! Apa, hallottalak!
Sámuel ajkai megremegtek. Alig hallható suttogással mondta:
– Köszönöm… Köszönöm, hogy… hallottál…
A templomban kitört a káosz. Sokan sírtak, mások a földre rogytak, némelyek újra és újra keresztet vetettek. Manuel atya felemelte a kezét:
– Hozzatok vizet! Takarót! Hívjatok mentőt!
Rózsa néni már szaladt a sekrestyébe, Luca arca ragyogott, még ha könnyei is folytak:
– Tudtam, hogy nem mentél el, apa!
Sámuel újra elmosolyodott – halványan, de élve.
Ekkor érkezett meg Egervári doktor, a halottkémi ügyekért felelős orvos. Arca nyugtalan volt.
– Állj! Ne mozdítsanak semmit! – lihegte. – Sürgős közlendőm van!
Minden szem rászegeződött.
– Valami nincs rendben a papírokkal. Ellenőriztem a halotti bizonyítványt, és… senki nem tudja, ki írta alá. Nincs hivatalos megerősítés a halálról.
Halálos csend lett.
Henrik arcán pánik jelent meg. Márton előrelépett:
– Ki állította ki akkor a papírt?
Egervári doktor lesütötte a szemét.
– Úgy tűnik… valaki hamisította.
Klára Henrik felé fordult. Arcán harag, fájdalom és döbbenet keveredett.
– Te voltál az?
Henrik megingott, mint akit pofon ütöttek. A földre rogyott, hangosan zokogott.
– Nem akartam, hogy meghaljon… Csak azt akartam, hogy… meggondolja magát… Csak egy kis altatót kevertem az italába… de allergiás lehetett rá! Nem ébredt fel… Pánikba estem!
– És úgy döntöttél, hogy élve eltemeted?! – üvöltötte Márton.
Henrik csak sírt tovább. – Fals orvosi papírt szereztem… Azt hittem, már úgyis meghalt…
A templom fellázadt. Kiabálás, sírás, zokogás. Manuel atya csak ennyit mondott:
– Ezért bűnhődnie kell.
Rendőrautók szirénája törte meg a jelenetet. A hatóságok berontottak, lefogták Henriket. Klára és Sámuel egymásba kapaszkodtak, Luca apró keze mindkettőjüket átölelte.
Sámuel életben volt.
A szeretet és az ártatlan gyermeki lélek megmentette őt a síron túlról.
Epilógus – Két héttel később, a Károlyi Kórházban
Sámuel az ágyon feküdt, mosolyogva nézte Lucát, aki egy plüssmackót mutogatott neki.
Klára kezét fogta, ujjait sosem akarta elengedni.
– Tudtam, hogy megtalálsz – suttogta.
– Nem hagytunk volna el… soha – válaszolta Klára.
Az ajtón kopogtak. Márton lépett be, mellette Manuel atya.
– Henriket letartóztatták. Az ügyészség vádat emelt. El fogja nyerni méltó büntetését – mondta a pap.
Sámuel csak ennyit felelt:
– De az igazi győzelem az, hogy még itt vagyok. Veletek.
Luca felmászott az ágyra, átölelte apját.
– Most már hazamehetünk, ugye?
Sámuel szemében könny csillant meg. – Igen, kicsim. Most már hazamehetünk.
CIKK FORRÁSA: https://www.minden-egyben.com/
