„Az Utolsó Levél – A Postás, Aki Nem Csak Híreket Vitt, Hanem Reményt Is”
István bácsi harminchat éven át hordta a leveleket ugyanabban a faluban. Mindenki ismerte. Ő volt az, aki nem csak a nyugdíjas csekket hozta, hanem egy jó szót, egy mosolyt, néha egy falat kenyeret is, ha kellett.
– A postás olyan, mint a reggeli nap – mondogatta mindig az egyik néni. – Ha jön, tudod, hogy még van rend a világban.
István bácsi nem sietett. Soha. Minden udvarban megállt egy percre. Ha látott egy leszakadt kerítést, másnapra hozott szöget és kalapácsot. Ha valaki beteg volt, megvette a gyógyszert is a boltban. Nem kért érte semmit.
– Mégiscsak emberek vagyunk – legyintett ilyenkor.
Volt egy ház a falu szélén. Régi, omladozó, sokan elkerülték. Ott lakott egy asszony, Magda néni, akinek már senkije sem volt. Azt beszélték, régen tanítónő volt, de bezárkózott a világ elől.
Mégis, minden hónap elején Magda néni kapott egy levelet. Egy szépen írt, kézzel borított borítékot, benne egy idézet, egy apró kis történet, vagy csak néhány kedves mondat:
„Kint már tavasz van, Magda néni. Ne feledje, hogy mindig van újrakezdés.”
„A hó ma csendben hull, és a falu alszik. De maga nem felejtődött el.”
Magda néni ezeket a leveleket gyűjtötte. Egy dobozban tartotta, szinte szertartásként nyitotta ki őket minden hónapban. Soha nem tudta, ki írja. Csak annyit mondott mindig:
– Valaki még tudja, hogy élek. Ezért kelek fel reggelente.
István bácsi csendben élt. Soha nem dicsekedett, nem beszélt sokat. Aztán egy tél végi napon, csendesen elment. A falu gyászolni kezdett, de senki sem tudta, mennyi mindent vitt magával.
Napokkal később a házában a fia talált egy kis dobozt. Benne egy köteg boríték, mindegyiken kézzel írva a cím: „Magda néni, Kossuth utca vége.”
Minden hónapra egy. Előkészítve, megcímezve, megírva. Egy évre előre.
A fiú elvitte őket. Egyesével, hónapról hónapra. Egészen az utolsóig.
Amikor az utolsó levél megérkezett, Magda néni már nagyon gyenge volt. A kezében szorította a borítékot, és lassan kibontotta.
A lap alján ennyi állt:
„Köszönöm, hogy mindig várt rám. István.”
Magda néni aznap este békésen elaludt. A doboz a kezében, a levél a szívénél.
És az egész falu sírt, amikor megtudta, ki volt a névtelen levélíró. Mert István bácsi nem csak levelet vitt.
Ő szívet is.
