Az emberek évezredek óta temetik halottaikat, de míg a temetkezés szertartásos és kulturális részéről sok szó esik, addig a sírásás konkrét mélysége ritkán kerül szóba. A legtöbben sosem kérdőjelezik meg, miért éppen két méter. Miért nem csak egy, vagy miért nem három? Ez a kérdés látszólag egyszerűnek tűnik, ám a válasz mögött meglepően sokrétű történelmi, higiéniai, és praktikus szempont húzódik.
A legtöbb modern temetés során a sírásók 180–200 cm mély gödröt ásnak, amelybe elhelyezik a koporsót, majd földdel betemetik azt. A temetés ezen része általában rutin feladatnak tűnik, egy megszokott gyakorlatnak, amelyet a családtagok többnyire csendben, gyászos hangulatban néznek végig. De kevesen gondolnak bele abba, hogy ez a mélység nem véletlenszerű, és nem is csak esztétikai okokból alakult így.
A mélység kultúrtörténete: A temetés mint szakrális cselekedet
Már az ókori civilizációkban is figyelmet fordítottak arra, hogy a holttesteket kellő mélységbe helyezzék. Az egyiptomiak például bonyolult sírkamrákat építettek, míg más népek egyszerű földbe ásott sírokat használtak. Azonban a sír mélysége már akkor sem volt tetszőleges. A cél az volt, hogy a test biztonságban legyen, távol a ragadozó állatoktól, és hogy megőrizze a halott méltóságát – elzárva őt az élők világától.
A középkor folyamán a temetkezés leginkább vallási keretek között zajlott. A test eltemetésének mélységét gyakran a helyi hagyományok és a templom döntése határozta meg. Nem létezett egységes szabályozás – minden közösség maga döntötte el, hogyan temeti el halottait. Azonban az idő előrehaladtával és az emberek közegészség iránti érzékenységének növekedésével egyre nagyobb figyelem irányult arra, hogy mi történik a föld alatt, miután a koporsó eltűnik a szemek elől.
A közegészségügy megjelenése: amikor a halál veszélyt jelentett az élőkre
A 17. századi Európában, különösen a pestisjárványok idején a halottak temetése nem csupán tiszteletteljes gesztus volt, hanem szó szerint létfontosságú higiéniai intézkedéssé vált. Az egyik legismertebb történelmi momentum az 1665-ös nagy londoni pestisjárványhoz kapcsolódik, amely több tízezer ember halálát okozta. A holttestek szennyező forrásként való kezelése ebben az időben vált mindennapos gyakorlattá.
A járványok idején külön sírásó brigádok dolgoztak éjjel-nappal, hogy a holttesteket minél gyorsabban és minél mélyebbre temessék. Az emberek féltek attól, hogy a földben eltemetett testekből felszabaduló „miasma” – vagyis bűzös, fertőző levegő – betegségeket okozhat. Akkoriban ez a tudomány előtti magyarázatként szolgált a járványok terjedésére.
A „hat láb mély” szabály: szimbolika vagy gyakorlatiasság?
Az angol nyelvben elterjedt „six feet under” (hat láb mélyen) kifejezés nem csupán költői képként maradt fenn, hanem valós jogi és közegészségügyi szabályozásból ered. 1665-ben London polgármestere rendeletben írta elő, hogy a temetéseknél a sírok legalább hat láb (körülbelül 1,83 méter) mélyek legyenek. Ez volt az első dokumentált eset, amikor hivatalosan szabályozták a sírgödrök mélységét egy közegészségügyi krízis kapcsán.
A cél világos volt: a mélységgel próbálták megakadályozni a fertőző betegségek felszínre jutását és továbbterjedését. A holttesteket mélyen eltemetve csökkenteni lehetett annak esélyét, hogy a testből származó folyadék vagy szag a felszínre jusson, különösen meleg időben.
A modern kor és a temetkezési gyakorlatok sokszínűsége
A mai napig a 2 méter mély sír vált az iparági sztenderddé, különösen Európában és Észak-Amerikában. Ugyanakkor országonként, sőt államonként is különbségek lehetnek. Az Egyesült Államokban például egyes államokban elegendő a 21 cm-es (8 hüvelykes) gödör is – különösen hamvasztásos temetések esetén –, míg máshol akár 3–4 méter mély sírokat is kiásnak, hogy lehetővé tegyék a családtagok egymásra temetését.
A vízállás is fontos szerepet játszik: például New Orleans városában, ahol magas a talajvízszint, a sírgödröket nem ássák túl mélyre, mert fennáll a veszélye annak, hogy a koporsókat a víz egyszerűen „kidobja” a földből. Itt inkább kriptákat vagy föld feletti sírhelyeket alkalmaznak, épp a víz nyomásának kiküszöbölése végett.
Praktikus szempontok: a ragadozók elleni védelem és a sírok stabilitása
Az egyik legföldhözragadtabb, mégis logikus magyarázat a sírgödör mélységére a természetes veszélyforrásokkal kapcsolatos. Az emberiség ősidők óta küzd a dögöt kereső állatokkal – rókákkal, farkasokkal, kóbor kutyákkal. Egy sekélyen eltemetett test könnyen zsákmánnyá válhatott, különösen falvak szélén, erdőhöz közeli temetőkben.
Az is előfordulhatott, hogy a sír földje idővel megsüllyedt vagy kimosta a víz, és a sekély sírban nyugvó maradványok a felszínre kerültek. Ez nemcsak egészségügyi kockázatot, hanem hatalmas lelki traumát is okozhatott a hozzátartozóknak.
A kétméteres mélység mint hagyomány és védelem – de mi az igazi ok?
A hosszú évszázadokon átívelő hagyomány, az orvosi félelmek, a spirituális elképzelések, a gyakorlati szempontok és az emberi tisztelet összességében kialakították azt a gyakorlatot, amit ma is követünk: 2 méter mélyre temetkezünk.
És most jöjjön az, amit szinte senki nem tud:
Az eredeti ok – amit az emberek mára szinte elfeledtek – az 1665-ös londoni pestisjárványhoz kötődik. A város polgármestere ekkor írta elő, hogy minden temetést 6 láb, azaz 2 méter mélyre kell elvégezni, hogy megakadályozzák a betegség terjedését a halott testekből. Ez volt az első járványügyi rendelkezés a sírok mélységéről, és a világ máig követi ezt az elvet – akkor is, ha a kór már rég elmúlt.
CIKK FORRÁSA: Tudasfaja.com
