Nagy Gábor több mint két órája vezetett. Váratlanul hívták vissza az irodába, és sietett vissza a városba, mielőtt teljesen besötétedik. Mellette, az anyósülésen, német juhászkutyája, Borcsa szunyókált csendesen, fejét a mellső mancsaira hajtva.
Egyszer csak a fényszórói előtt egy másik jármű tűnt fel – szokatlanul lassan haladt az egyébként kihalt úton. Gábor ösztönösen elvette a lábát a gázról.
Amikor közelebb ért, észrevette, hogy az autó hátsó ajtaja kinyílt, és egy pillanatra valamit kidobtak az út szélére. Az ajtó becsapódott, és a jármű eltűnt a ködös esőben.
Gábor szíve hevesen dobbant.
– Láttad ezt, kislányom? – súgta. Borcsa felkapta a fejét, éberen figyelve azt a pontot, ahol a tárgy a földre zuhant.
Első pillantásra Gábor csak egy eldobott szemeteszsáknak vélte.
De aztán a fényszórók gyenge fényében látta, hogy a csomag mozog.
Habozás nélkül félrehúzódott és leállította a motort.
Amikor kiszállt, azonnal arcul csapta a hideg – éles szél és az eső, ami az inge gallérja alá kúszott. Cipője csikorgott a nedves kavicson, ahogy óvatos léptekkel közeledett a tárgyhoz.
Egy vastag, koszos pokrócba volt tekerve, szorosan átkötve egy kék madzaggal. De a mozgás nem a széltől származott. Halk, szívszorító nyöszörgés hallatszott belőle.
Gábor lélegzete elakadt. Gyorsan kibontotta a madzagot, a pokróc szétnyílt – és ott volt egy apró kisfiú. Alig lehetett két éves. Vizes volt, az arcocskája sápadt, az ajkai elkékültek, a szeme tágra nyílt, tele rémülettel. Az egész kis teste reszketett, és a nyöszörgése alig volt hallható.
– Uram Isten… – suttogta Gábor.
Gondolkodás nélkül felkapta a gyermeket, beburkolta saját vastag kabátjába, és rohant vissza az autóhoz. Borcsa hangtalanul arrébb húzódott, helyet csinálva a hátsó ülésen. Odahajolt, megszaglászta a kisfiút, majd finoman megnyalta az arcát.
Gábor tudta, hogy nem hagyhatja ott. Pár perccel később már a mentők érkeztek. A mentősök gyorsan cselekedtek, az orvos megállapította, hogy a gyerek súlyos hipotermiában szenved – de szerencsére időben találtak rá.
A rendőrségen Gábor részletesen elmesélte, mi történt. Miután meghallgatták, a rendőr komoran bólintott.
– Nem is tudja, milyen szerencséje volt ennek a gyereknek… vagy hogy milyen létfontosságú az ön vallomása. Éppen egy nő után nyomozunk, aki megszökött egy anyaotthonból a kétéves fiával. Lehet, hogy ő az. Ha nem állt volna meg, most már nem lenne életben.
Gábor némán bólintott, a kisfiú ijedt szemei még mindig a fejében visszhangoztak.
Másnap reggel Gábor felhívta a kórházat.
– A kisfiú stabil állapotban van – mondta az ügyeletes nővér. – A gyermekvédelem már foglalkozik vele.
Gábor letette a telefont, és csendben leült. A világ, gondolta, néha túlságosan gyors, túlságosan közönyös. Néha elég csak egy ember, aki hajlandó megállni, és észrevenni. Aki képes megváltoztatni egy élet menetét.
Este otthon Borcsa csendben hevert a lábánál. Gábor az ablaknál állt, bámulta az eső áztatta utcákat, ahol a lámpák fénye olajfoltként tükröződött vissza. Bár fáradt volt, nem tudott elaludni. Az a kis, remegő test, az a tekintet újra és újra felrémlett előtte.
Az elkövetkező napok egyfajta ködben teltek. Gáborra záporoztak a rendőrségi kérdések, a gyermekvédelem telefonjai, és mindeközben valami megmagyarázhatatlan üresség nőtt benne. A kisfiú – akiről kiderült, hogy a neve Alex – egyre gyakrabban járt a gondolataiban.
Minden reggel felhívta a kórházat. A válasz mindig ugyanaz volt: Alex stabil, de még megfigyelés alatt tartják. A nővér hangja udvarias volt, de semmitmondó.
Egy hét telt el, mire végre csörgött a telefon, ezúttal nem a kórházból, hanem a rendőrségtől. Dömötör hadnagy hívta, az ügy vezetője.
– Nagy úr, van fejlemény – kezdte a rendőr. – Megtaláltuk az anyát, László Elvirát. Szökött pszichiátriai beteg. Korábban is eljárás volt ellene a gyermeke elhanyagolása miatt.
– És Alex? – kérdezte Gábor halkan.
– Valószínűleg nevelőszülőkhöz kerül. Elvira nem alkalmas az ellátására. De az eljárás még folyamatban van.
Gábor letette a telefont, és egy ideig csak ült mozdulatlanul. Az a kis élet, akit a halál torkából mentett meg, most újra sodródik a rendszerben? Valami belül felsikoltott benne.
Aznap este, miközben Borcsával sétált a szokásos körön, Gábor meghozta a döntést. Felveszi a kapcsolatot a gyermekvédelmi hivatallal.
Két nappal később ott ült a Hársfa utcai hivatal fülledt, penészszagú folyosóján. A neonfények vibráltak, az emberek fáradtan ültek, néhol gyerekzsivaj szűrődött ki az ajtókon.
Végre szólították:
– Nagy Gábor? – egy középkorú nő állt előtte. Szürke nadrágkosztüm, fáradt, de értelmes tekintet. – Kovács Judit vagyok, az Alex ügyében illetékes szociális munkás.
Gábor elmesélte neki az egész történetet. A sötét utat, a dobott csomagot, a pokrócot… és azt, amit azóta érez.
– Őszintén szólva, Judit, nem tudom, miért érzem ezt. De nem tudom elengedni azt a gyereket. Segíteni akarok neki. Ha lehet… átmeneti gondozója lennék.
Judit megfeszítette ajkait.
– Uram, egyedülálló férfi. Nincs gyakorlat gyerekekkel. Hosszú procedúra, vizsgálatok, háttérellenőrzés, lakásfelmérés…
– Tudom – vágott közbe Gábor. – De megvannak az anyagi és fizikai lehetőségeim. Ha kell, alkalmazok szaksegítséget. De én… én ott voltam, amikor majdnem meghalt. Ez nem lehet véletlen.
A nő hosszasan nézte.
– Látom, komolyan gondolja. Adok egy jelentkezési ívet, és indulunk.
A következő napokban Gábor lakását szociális munkások járták be, egészségügyi és pszichológiai alkalmassági vizsgálatokon esett át. A múltját is átnézték: egyetemi végzettség, sikeres pénzügyi tanácsadó cég alapítója, büntetlen előélet. Tiszta lap.
Egy hét múlva, péntek reggel megcsörrent a telefon.
– Gábor? Judit vagyok. Átment minden vizsgálaton. Alex átmeneti elhelyezése jóváhagyva.
Gábor levegőhöz sem jutott.
– Mikor vihetem el?
– Már ma. A kórházból átszállítják hozzánk, és ha ön is úgy gondolja… kezdhetik.
A gyámhivatali épület előtt állva Gábor sosem érezte magát ennyire idegesnek. Borcsa a kocsiban várakozott. Odabent, az egyik szobában, Alex egy kis asztalnál ült, egy színes könyvet lapozgatva. Tiszta, új ruhát viselt. Az arcocskája még mindig kissé sápadt volt, de a szemei már kevésbé voltak riadtak.
Amikor Gábor belépett, Alex felnézett. Egy pillanatra csend lett. Aztán Borcsa halkan nyüszített az ajtó túloldalán. Gábor benyitott, a kutya beosont, odament a gyerekhez, és gyengéden megnyalta a kezét.
Alex először hátrahőkölt, majd aprócska keze megsimította a kutya fejét.
Gábor odament, leguggolt mellé.
– Szia, Alex. Emlékszel rám?
A kisfiú bólintott. Halkan csak ennyit mondott:
– Te hoztál kabátot.
Gábor szeme sarkában könnyek gyűltek. Bólintott.
– Most meg hazaviszlek.
Az első hetek, amit Gábor és Alex együtt töltöttek, éppolyan meghatók voltak, mint amennyire kimerítőek.
Alexnek éjjelente rémálmai voltak. Többször is felriadt sikoltozva, és csak akkor nyugodott meg, ha Borcsa felugrott az ágyához, és Gábor a karjába vette. Az első reggelinél nem nyúlt az ételhez. Gábor kivett pár nap szabadságot, és minden figyelmét Alexre fordította.
Egy hét után felvette Marika nénit – egy nyugdíjas óvónőt –, aki a délelőttöket töltötte a fiúval, amíg Gábor dolgozott. Esténként együtt főztek, építőkockáztak, és Borcsa mindig ott volt a közelükben, mint egy csendes őrangyal.
Egy este, vacsora után Alex hirtelen megszólalt:
– A mamám mindig sírt. És néha… eltűnt.
Gábor megállt a kanalazásban.
– Elment? – kérdezte óvatosan.
Alex bólintott.
– Aztán visszajött, és mérges volt. Egyszer rám kiabált, hogy nem akart engem.
Gábor gyomra görcsbe rándult. Megsimogatta a kisfiú fejét.
– Tudod, hogy most biztonságban vagy, igaz?
Alex bólintott, és aznap este először aludta végig az éjszakát.
Egy hónappal később Gábor meghívást kapott a bíróságról – az ideiglenes gyámság elbírálására indult eljárásban végleges döntést akartak hozni. Elvira, Alex anyja, időközben visszakerült a pszichiátriára, de az ügyészség döntése értelmében a nőnek joga volt jelen lenni a tárgyaláson.
Gábor idegesen készült a napra. Ügyvédet fogadott: dr. Kővári Tímeát, a családjogi szakma egyik legjobb ismerőjét. Tímea gyors, határozott és könyörtelen volt, ha gyermekjogokról volt szó. Gábor megbízott benne.
A tárgyalás reggelén Alexet Marika nénire bízta. A bíróságon Elvirát két rendőr kísérte be. A nő sovány volt, beesett arcú, kócos haja rendezetlenül lógott az arcába. Ahogy megpillantotta Gábort, hangosan felkiáltott:
– Elvetted tőlem a fiam! Vissza akarom őt kapni!
A bírónő, egy szigorú arcú, ötvenes éveiben járó asszony, azonnal rendre utasította.
Tímea nyugodtan előadta Gábor történetét, csatolták az orvosi jelentéseket, a szociális munkások véleményeit, és a pszichológusok jelentéseit, akik megállapították, hogy Alexnél jelentős pozitív változás tapasztalható Gábor otthonában.
– A gyermek mosolyog, játszik, kötődést mutat. Megérkezett. – mondta az egyik szakvélemény.
Az Elvira oldalán ülő védőügyvéd próbált érvelni a nő jogai mellett, de az elmeorvosi szakvélemény súlya alatt az érvei elolvadtak.
Végül a bírónő összefoglalta:
– Az anya jelenlegi állapotában nem képes ellátni a gyermekét. A bíróság Nagy Gábort nevezi ki Alex törvényes gyámjának, teljes felügyeleti joggal.
Gábor nem mozdult. Csak mikor Tímea halkan a fülébe súgta: „Megnyertük,” akkor jött rá, mit jelentett ez.
Alex most már hivatalosan is a fia lett.
Az évek múlásával a kapcsolatuk egyre szorosabbá vált. Gábor cége virágzott, de a pénzügyi csúcsteljesítmények mögött most már egy másik cél vezette őt. Jótékonysági alapítványt hozott létre: „Első Esély” néven, amely a családon belüli erőszak és elhanyagolás áldozatává vált gyermekeket segítette.
Alex idővel kinyílt, okos és érzékeny fiúvá cseperedett. Tízévesen már saját képregényt rajzolt Borcsáról, aki most már kissé megőszült, de még mindig a ház ura volt.
Egy este, amikor épp ágyba bújtak, Alex odahúzódott Gáborhoz.
– Azt hiszem… most már tényleg tartozom valahova.
– Igen, kisfiam – súgta Gábor –, most már itthon vagy.
Tizenöt évvel később, egy egyetemi diplomaosztón, Nagy Alex, a kibervédelem és adatbiztonság legtehetségesebb ifjú szakértője, átvette diplomáját. Az első sorban Gábor ült, immár őszülő halántékkal, és könnyeivel küzdve tapsolt. Mellette Borcsa hamvait rejtő, diszkrét medál lógott a nyakában – egy kicsi emlék arról, akinek a szaglása elsőként ismerte fel, hogy Alex különleges.
És ha ma megkérdezed Alexet:
– Hogy kerültél ahhoz az emberhez, aki ma az apád?
Ő mosolyog, és ennyit mond:
– A világon a legjobb dolgok nem tervezettek. Egy pokrócba csavart csomag voltam. És egy ember megállt. Ez minden, ami számít.
