„Menj vissza abba a bűzlő viskóba!” – röhögte el magát a férjem, miközben az anyja elégedetten bólogatott mellette.
Ott álltam a küszöbön, hátamon a hátizsák… és életemben először nem sírtam.
Csak annyit mondtam:
– Rendben. De ne lepődjetek meg, ha az, akit ma elzavartok, soha többé nem tér vissza.
És elindultam.
Pedig mindössze három hete még ott álltam a tűzhelynél, a hagymás mártást kevergettem, időnként rápillantva az órára: Máténak fél órán belül haza kellett volna érnie – utálta, ha kihűl a vacsora.
Régen szeretettel főztem.
Játszottam az ízekkel, szépen tálaltam, mindig próbáltam meglepni őt.
Mostanra ez is csak egy lett a kötelezettségek közül. Mint a takarítás. A mosás. Vagy a némaság, amikor az anyóspajtás meglátogatott bennünket.
Az ajtó a szokásosnál hamarabb csapódott be.
Összerezzentem. Gyorsan letöröltem a kezem és kiléptem a folyosóra.
– Megjöttél, Máté? Tíz perc múlva kész a vacsora – mondtam gyorsan.
– Nem egyedül jöttem – válaszolta, miközben levette a cipőjét.
Mögötte felbukkant Bözsi mama – az anyja.
– Jó estét, Bözsi mama – próbáltam udvariasnak tűnni. – Épp főzök.
– Megint hagymaszósz? – húzta el a száját, ahogy végigmért kritikus tekintetével. – Hányszor mondjam már, hogy a hagymát aranyszínűre kell pirítani, nem feketére! Mert így keserű lesz az egész!
Nem válaszoltam.
A hagyma tökéletes volt. De vele vitatkozni olyan volt, mint vízre kiabálni.
– Jaj, anyu, hagyd már békén – legyintett Máté, miközben lehuppant a székre. – Végül is főz és etet minket, ez a lényeg.
– Na, pont ez a baj! Csak „etet” minket! Egy fiatal nőnek úgy kéne főznie, hogy a férfi megnyalja mind a tíz ujját! Amikor én fiatal voltam, az egész utca a főztömre irigy volt!
Már rég megtanultam, hogy az ilyen mondatoknál kikapcsoljam a hallásomat.
Öt év házasság után már nem fájtak.
Csak fárasztottak.
A telefonom megremegett az asztalon.
Éppen nyúltam érte, de Máté gyorsabb volt.
– Berettyóújfaluból hívnak – mondta közönyös hangon. – Valószínűleg megint a nagyanyád házáról van szó.
Összeszorult a torkom.
Csak három hét telt el azóta, hogy meghalt Zsóka mama – az egyetlen ember, aki valaha is feltétel nélkül szeretett.
Minden egyes hívás onnan még mindig fájt.
– Halló? – szóltam bele halkan.
A vonal másik végén Katica néni, a szomszéd hangja csendült meg – meleg, de határozott volt:
– Drágám, ideje jönnöd. Alá kell írni pár papírt… a ház, a kert, az almafák, a patak – ne hagyj mindent elenyészni.
– Igen, hétvégén megyek – feleltem.
Letettem a telefont… és valami megmozdult bennem.
Valami különös, csendes eltökéltség.
– Megint arról a viskóról van szó? – kérdezte Máté teli szájjal. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó fizetni érte. Csak a baj lesz vele.
– Nem akarom eladni – mondtam halkan, de határozottan. – Az emlék. A nagymamámé volt.
– Ó, már megint ez az érzelgősség! – fújt rá. – Az egy vályogból és szalmából tákolt viskó a semmi közepén, se áram, se gáz!
– De van egy udvar almafákkal – suttogtam. – A nagymamám mindig büszke volt rá.
– Na majd most azt is mondod, hogy oda akarsz költözni! – röhögött fel Bözsi mama. – Bele a penészes sarkokba! Gratulálok!
A következő hetekben intézmények között szaladgáltam.
Kivettem szabadságot, jártam közjegyzőt, önkormányzatot, hivatalokat.
Mátét nem érdekelte.
Csak zsörtölődött esténként, amikor fáradtan hazaestem:
– Már megint merre kolbászoltál egész nap? Az ingek sincsenek kivasalva, a vacsora sincs kész!
– Mondtam, hogy az örökséget intézem – suttogtam.
– Örökség?! Egy lyuk a világ végén? Add el, és felejtsd el!
De én már nem tudtam elfelejteni.
A ház, amelyben felnőttem, visszahívott.
És én hallottam a hívást.
Amikor végre a kezembe kaptam a tulajdoni lapot, olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amit szavakkal nehéz leírni.
Különleges vacsorát készítettem, vettem egy üveg vörösbort, és az okiratokat letettem az asztal közepére.
Máté este hazaért.
– Most már hivatalosan is az enyém – mondtam mosolyogva.
Ő csak fújt egyet:
– Hát legalább már van hová menekülnöd, ha egyszer minden itt darabjaira hullik.
– Tessék?
– Ha nem tetszik, ahogy itt élünk, akkor menj csak szépen vissza a kis viskódba, vidd a két kis batyudat, köss kendőt a fejedre, mint a mesékben, és költözz oda. Hadd lám, milyen jó lesz ott neked!
Azt az estét soha nem fogom elfelejteni.
Mert ott, abban a pillanatban… valami végleg eltört bennem.
Nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Nem dobtam hozzá semmit.
Csak álltam ott, és hallgattam, ahogy a saját szavai visszhangoznak a fejemben. És az jutott eszembe: „Ez már nem élet. Ez túlélés. Napról napra.”
Késő este volt, mire becsomagoltam.
Nem sokat vittem: egy hátizsákot. Pár ruhát. Egy régi fényképet Zsóka mamáról. És a tulajdoni lapot – a házról, amit mindenki csak úgy emlegetett itt: „a széteső viskó”.
Aztán elindultam.
Nem néztem vissza.
Még a kapunál sem.
Még akkor sem, amikor Máté odakiáltott:
– Ha most kilépsz azon az ajtón, nélkülem nem leszel senki!
Szinte hallottam, ahogy belecsapódnak a szavai a hátamba.
De én csak mentem.
Kiléptem az utcára, mélyen beszippantottam a hideg éjszakai levegőt…
…és hosszú idő után először éreztem magam… élőnek.
A megállóig gyalogoltam. Ott remegő kézzel elővettem a telefonom.
Egyetlen számot ismertem, akiben még bízhattam.
– Halló? – szólalt meg Katica néni hangja a vonal másik végén.
– Én vagyok… Nálad aludhatok ma éjjel? – suttogtam.
– Hogyne, drágám. Indulok is érted.
Felszálltam az első éjszakai buszra.
A homlokomat az ablakhoz nyomtam, és néztem, ahogy az utcai lámpák egyetlen elmosódott fénysávvá olvadnak össze.
Minden egyes megálló távolabb vitt attól a helytől, ahol már rég elfelejtettem, ki is vagyok.
Távolabb attól a háztól, ahol éveken át egyre kisebbé zsugorodtam.
Katica néni teát főzött, amikor megérkeztem. Egy szót sem szólt.
Nem kérdezett semmit. Nem hibáztatott. Csak ott volt. Ott, ahol és amikor kellett.
Másnap reggel elindultam Zsóka mama házához.
A kertkapu nyikorgott, mint egy régi, fájdalmas emlék.
A kertet benőtte a gaz, a tető megrogyott, a vakolat itt-ott omlott.
De amikor beléptem, valami régi, ismerős illat csapott meg: a nedves föld, az öreg almák és a múlt illata.
Itt nőttem fel.
Itt éreztem, hogy szeretnek.
Végigsétáltam a szobákon. Kezemmel végigsimítottam a repedezett falakat. Zsóka mama régi kendője még mindig ott feküdt az ágyon.
Akkor és ott tudtam meg: nem akarok tovább csak túlélni.
Élni akarok.
Másnap reggel listát írtam.
– Tetőjavítás – írtam az első sorba.
– Alap megerősítése.
– Udvar kitakarítása.
Pénzem kevés volt.
De időm volt.
És még fontosabb: volt bennem egyfajta újfajta erő. Elszántság.
A harmadik napon megszólalt a telefonom.
Máté volt az.
Felvettem. Csend. Majd a jól ismert, megvető hang:
– Végeztél már ezzel a gyerekes hisztivel? Mikor jössz haza? Megbocsátok neked.
Nem tudom, miért nem remegett a hangom.
Nem tudom, miért nem kezdett el fájni újra az, ami korábban mindig fájt.
Talán mert végre tudtam, ki vagyok.
– Nem megyek vissza, Máté – mondtam nyugodtan. – Soha többé.
Aztán letettem.
Nem hívtam vissza.
Nem válaszoltam az üzeneteire sem.
Minden este, amikor visszatértem a kis viskóba, és az ablakon át néztem, ahogy a nap lebukik az öreg almafák mögött, úgy éreztem:
Nem vesztettem el semmit.
Visszakaptam mindent, amit valaha is elvesztettem: a békém, az önbecsülésem, az emlékeimet… és önmagamat.
A napok gyorsan teltek.
Minden napra jutott valami apró előrelépés: egy kis festés, egy leszedett gazkupac, néhány új cserép a tetőre.
Egyedül csináltam mindent.
És mégis… először voltam igazán nem egyedül.
Mert ott volt velem Zsóka mama emléke. A hangja a fejemben, amikor azt mondta: „Kislányom, te mindig többre vagy képes, mint amit hiszel magadról.”
Ott volt velem Katica néni, aki hetente egyszer áthozott egy adag meleg levest, és csak annyit mondott: „Nem kell mindent egyedül.”
És ott volt a csend.
A jóleső, békés csend. Ahol nem kellett félni a hangos szavaktól, a kritikus tekintetektől vagy attól, hogy valaki más szerint hogyan „kellene” élnem.
Egyik este, miközben a tornácon ültem és egy pohár bodzateát kortyoltam, váratlanul megállt egy autó a kapu előtt.
Kiszállt, odajött a kapuhoz, és kiabálni kezdett:
– Elég ebből a színjátékból, hallod?! Ez nem élet! Nézz körül! Nézd már meg magad! Ez a koszfészek nem méltó hozzád!
Kimentem a kapuhoz.
Nyugodtan álltam meg vele szemben, már nem féltem tőle. A tekintete döbbenten rebbent meg.
Talán most először látott engem igazán.
– Igazad van – feleltem. – Ez a kis ház nem méltó ahhoz a nőhöz, aki régen voltam.
Aztán elmosolyodtam.
– De méltó ahhoz a nőhöz, aki most lettem.
Máté zavartan hátrált egy lépést.
– Te… te tényleg nem jössz vissza?
– Nem – mondtam. – És ezt már nem neked kell megértened.
Visszamentem a házba, becsuktam az ajtót mögötte, és soha többet nem nyitottam ki neki.
Nem volt szükségem többé engedélyre, megerősítésre vagy igazolásra.
Elég volt az, amit magamban éreztem.
Teltek a hónapok.
A tető megszépült, a kert kivirágzott. Megtanultam palántázni, festeni, ereszt javítani. A falu szélén kezdtek ismerősként üdvözölni az emberek.
És én ismerős lettem saját magamnak.
Egy évvel azután, hogy hátat fordítottam Máténak és a bántásnak, a ház már nem csak lakható lett – hanem otthon.
A kályhában ropogott a tűz, az udvaron újra virágoztak az almafák.
És minden egyes este, amikor leültem a tornácra, és a csillagokat néztem, csak ennyit mondtam magamban:
„Hazatértem.”
