Mindig is azt hittem, hogy az ilyen történetek csak filmekben és regényekben léteznek. A romantikus fordulatok, a véletlenek, a sorsszerű találkozások – ezek számomra mindig csak az írói fantázia szüleményei voltak. De azon a napon olyasmit éltem át, ami alapjaiban rengette meg ezt a hitemet.
Munka után egyenesen az állomás felé vettem az irányt. Egyedül utaztam vidékre, anyámhoz – régóta terveztem már a látogatást, és végre megkaptam a rég áhított szabadságot. A vonatút hosszúnak ígérkezett, de szándékosan választottam ezt az utazási módot – őszintén szólva mindig is rettegtem a repüléstől.
Amikor a vonat beállt, felszálltam, felraktam a csomagomat a felső polcra, és helyet foglaltam az ablaknál. Az állomáson két, nem éppen fiatal férfi búcsúzott egymástól. Egyikükkel egy csodaszép labrador volt – olyan szomorú szemekkel, hogy már attól megremegett a szívem, ahogy csak rájuk néztem. Egy pillanatra elkalandoztam, és mire visszanéztem, már senki nem állt a peronon.
Pár perccel később a korábban látott férfi lépett be a fülkémbe – ő volt az, aki búcsúzott, a kutyás. Kiderült, hogy útitársak leszünk. A vonat elindult, és rajtunk kívül más nem is ült a fülkében.
– Micsoda gyönyörű kutya volt az a labrador! – csodálkoztam rá rögtön, próbálva beszélgetést kezdeményezni.
– Az az én kutyám – válaszolta halkan a férfi.
– És hol van most?
– Ott utazik, ahol a szabályzat szerint kell – a különálló kisállatszállító kocsiban – felelte szomorúan, s a szeme olyan szomorúsággal telt meg, amilyet csak ritkán lát az ember. Éreztem, hogy nem vágyik beszélgetésre, így csendben maradtam.
A következő nagyobb megállónál, ahol hosszabban vesztegeltünk, láttam, ahogy hosszasan sétáltatja a kutyát a peronon. Amikor visszatért a fülkébe, újra megpróbáltam szóba elegyedni vele.
– Tudja, nem lehetne valahogy megoldani, hogy a kutya velünk jöjjön ide? Olyan fájdalmas nézni, ahogy magától is szenved, és ő is csak maga mellett lenne nyugodt.
A férfi rám nézett, egy pillanatra felcsillant a remény a szemében.
– Nem lenne szabályos… Tilos az állatszállítás így.
– Kit érdekelnek a szabályok, ketten vagyunk csak, engem egyáltalán nem zavar. Beszélek én a kalauzzal, mit szól?
– Próbáltam már… sikertelenül. És egyébként… nem kan kutya. Ő Barbara. Egy igazi hölgy.
A következő állomáson mégis sikerült meggyőznöm a kalauzt. Megígértük, hogy ha bárki más belépne a fülkébe, visszaviszszük Barbarát az állatszállító kocsiba. De ez nem történt meg. Több megállón keresztül csak mi hárman voltunk – a férfi, Barbara és én.
Barbara nyugodtan feküdt egy pokrócon a padlón, de ha bárki elhaladt a fülke mellett, azonnal felkapta a fejét, megfeszült, és vicsorgott – őrizte a gazdáját.
– Messzire utazik? – kérdeztem a férfit.
– Egy kisebb állomásnál szállok le, három órával korábban, mint ön – felelte, majd bemutatkozott. – Tamás vagyok. Most jövök vissza Barbarával. Majdnem egy évig a barátomnál volt. Most hazatérünk.
Ezután mesélni kezdett. Egy történetet, ami fokozatosan és mélyen bontakozott ki, fájdalommal és váratlan fordulatokkal. Egy történetet, amely megrengette az én elképzeléseimet is az életről, a gyászról és a remény lehetőségéről.
Tamás hosszú percekig némán nézett ki az ablakon. Barbara összegömbölyödve pihent a lábánál, de feszülten figyelte minden rezdülését.
– Szeretném elmesélni magának, hogy ki is ő – mondta végül, halk, elmélyült hangon. – Barbara nem egyszerűen a kutyám. Ő… a megmentőm.
Lassan, kissé szaggatottan kezdte a történetet.
– Évekkel ezelőtt még teljesen más életet éltem. Fiatal pénzügyi tanácsadóként dolgoztam Budapesten, a belvárosban, egy nagy befektetési cégnél. Napi tizennégy órát dolgoztam, a számok, a határidők és a stressz uralták az életem. De otthon várt rám valaki. A feleségem, Dóra. Ő volt a menedékem. A nyugalom, a derű, a mosoly. Amikor ő rám nézett, hirtelen semmit nem számított a tőzsde vagy a devizaárfolyam.
Elmosolyodott, de csak egy pillanatra. A mosoly mögött mély fájdalom rejtőzött.
[ ]
– Évekig minden tökéletesnek tűnt. Álmaink voltak, terveztünk gyereket, utazásokat, egy csendes kis házat a Dunakanyarban. De Dóra megbetegedett. Először csak fáradékony lett. Azt hittük, influenza. Aztán jött a diagnózis – egy alattomos, gyógyíthatatlan betegség. Az orvosok őszinték voltak. Nem volt visszaút. Minden megváltozott.
Elhallgatott. Tekintete az ablakon túlra révedt, a táj elsuhant, de ő nem azt nézte. A múltba merült.
– Felmondtam. Otthagytam a munkámat. Egy percet sem akartam nélküle tölteni. Az utolsó hónapjait együtt éltük meg, minden percet megpróbáltam örökkévalóvá tenni. Amikor meghalt, az én világom is megszűnt.
Barbara megmozdult, mintha csak megerősítené a történet súlyát.
– Eltűnt belőlem minden. Nem akartam senkit látni. Nem bírtam a részvétet, a sajnálkozó tekinteteket. Egy régi barátom, Márk – ő volt az egyetlen, aki nem hagyott magamra. Ő talált nekem egy világítótornyot Somogy megyében, a Balaton közelében. Elzárt, békés hely volt. Oda költöztem.
– Egy világítótoronyba? – kérdeztem óvatosan.
– Igen – bólintott. – Ott nem voltak emlékek. Ott senki nem emlékeztetett Dórára. Csak a szél, a víz, és a csend. Talán megőrültem volna, ha nem történik valami… különös.
Tamás mély levegőt vett, mintha egy másik történet kezdődne.
– Egy este nagy vihar volt. Szakadt az eső. Kocsival mentem bevásárolni a legközelebbi faluba. Sötét volt, a vihar elsodorta az áramszolgáltatást is. Az úton előttem egy autó hirtelen lassított, majd valamit kidobott az árokpartra. Egy csomagot. El akartam hajtani mellette – ki törődik egy nejlonba tekert szeméttel az út szélén, igaz? De… valami megállított.
Megfeszültem. Barbara is felkapta a fejét. Tamás szavaiban volt valami baljós.
– Megálltam. Kiszálltam. És akkor láttam: nem szemét volt. Egy kiskutya. Alig két hónapos lehetett. Fehér, csuromvizes, reszketett. A tekintete… olyan volt, mint akit már túl sokszor cserbenhagytak.
A szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Csak mesélt.
– Felkaptam. Bebugyoláltam a kabátomba. Hazavittem. Aznap este elneveztem Barbarának. Nem tudom, miért. Csak ez az egyetlen név jutott eszembe.
Lemondó mosoly jelent meg az arcán.
– Ő volt az első élőlény, aki újra elhitette velem, hogy van miért felkelni. Nem hagyott. Nem szólt, nem vádolt – csak ott volt. És azóta is ott van.
Hosszú csönd következett. A vonat monoton zakatolása töltötte ki a fülkét.
– Ő segített visszatalálni önmagamhoz – mondta végül Tamás. – És most hazavisszük egymást.
A hangja megremegett. Én pedig úgy ültem ott, mintha egy regény lapjai elevenednének meg előttem.
Tamás halk sóhajjal folytatta:
– Egy ideig ketten voltunk. Barbara és én. Nappal tettük a dolgunkat, éjjel hallgattuk a hullámokat. Nem vágytam társaságra. A világítótorony lett az otthonom. Az egyetlen kötődésem a külvilághoz az volt, hogy időnként lementem a faluba némi bevásárlásért. Más nem kellett. Csak ő.
Aztán hirtelen lehajtotta a fejét, és az arca megkeményedett.
– A baleset akkor történt, amikor egy ellenőrzés miatt felmentem a világítótorony felső szintjére. A fémlépcső mindig is csúszós volt, különösen párás időben. Nem tudom, mi történt. Egy pillanat, és már nem volt semmi alattam. Csak az űr és az ütközés a kőpadlón.
Nagyot nyeltem. Még a gondolata is fájt.
– Mikor magamhoz tértem, nem tudtam mozdulni. A fájdalom… leírhatatlan. Barbara ott ült mellettem, és csak nézett. Az a tekintet… mintha azt mondta volna: „Ne hagyj itt.”
– És mit tett? – kérdeztem fojtott hangon.
Tamás elmosolyodott, de a szemében könnyek csillogtak.
– Lefutott a toronyból. Ki tudja hogyan, de sikerült. Aztán le a földútra, ahol néha autók jártak. Elkezdett ugatni, rohangált az úton. Veszélybe sodorta magát, de nem tágított. Egy halász észrevette. Először azt hitték, csak egy őrült kutya, de aztán követték. És megtaláltak engem. Az orvosok szerint, ha fél órával később jönnek, talán már nem élnék.
A hangja megremegett. Barbara odabújt hozzá, mintha érezné, hogy most ő a történet főszereplője.
– Kórház, rehabilitáció, mankók… hosszú volt az út. De Barbara nem hagyott magamra. Amikor először látogatott meg a kórházban, az orvosok sírtak. És én is. Mert ő… ő visszahozott engem.
Csend. A fülkében szinte megállt az idő.
– És most visszük egymást haza – ismételte. – Egy új otthonba. Egy új életbe. Mert már nem a múlt rabja vagyok. Hanem valaki, aki túlélt. És aki újra mer remélni.
Megszólalni sem tudtam. A szívem összeszorult, de mégis valami megmagyarázhatatlan melegséget éreztem.
Ekkor nyílt az ajtó. Egy fiatal nő lépett be. Szőke haj, melegbarna szemek. Finom vonások. A pillantása elsöpörte a levegőt a fülkéből.
Tamás felnézett. Egy pillanatra megdermedt.
– El… Eliza? – kérdezte rekedten.
A lány zavartan mosolygott.
– Nem, de sokszor mondják, hogy hasonlítok valakire.
– Ne haragudjon – mondtam gyorsan. – Itt utazik velünk egy nagyon különleges kutya… remélem, nem zavarja?
A lány odahajolt Barbarához. A kutya finoman szaglászni kezdte, majd egy halk vakkantással odabújt hozzá.
– Szia, gyönyörű – mondta lágyan. – Nincs ellenemre. Sőt. Ritkán találkozom ilyen tiszta lélekkel.
Tamás még mindig némán figyelte. A lány leült. A nevét kérdeztük. Lilla – mondta.
Pár perc múlva beszélgetni kezdtek. Lilla elmesélte, hogy galériatulajdonos, műtárgyakat vásárol és értékesít. Imád utazni. Kétszer járt már Norvégiában – a világítótornyok miatt.
Tamás elmosolyodott.
– Én is egy világítótoronyban éltem. Vagyis… most költözöm onnan. Talán ezért találkoztunk.
Lilla ránézett. A tekintetük összeért. Az a fajta pillantás volt, amikor a sors finoman kopogtat az ajtón.
A vonat lassított. Tamás állomása következett. Felállt, összeszedte a csomagjait. Lilla is készülődni kezdett.
– Maga is itt száll le? – kérdezte meglepetten.
– Igen. Nekem is itt van dolgom – mosolygott.
Tamás megállt az ajtóban, majd halkan azt mondta:
– Remélem, ez csak az első találkozásunk volt.
Lilla bólintott. Barbara pedig lassan odabújt hozzá, és szinte elmosolyodott – ha egy kutya tud úgy nézni.
Ahogy a peronon eltűntek, már nem volt kétségem. A világ bármilyen sötét is lehet, a sors néha mégis ad egy második esélyt. Talán nem ott, ahol keressük – hanem egy vonatfülkében. Egy világítótorony árnyékában. Egy kutya révén. Vagy egy idegen nő mosolyán keresztül.
CIKK FORRÁSA: https://www.minden-egyben.com/
