A pad és a harminc év
Az öreg pad a városi park legeldugottabb részén állt, festése már rég lekopott. Minden délután pontosan négykor egy öregember jelent meg nála – kopott könyvvel a kezében, és egy doboz mazsolás sütivel az ölébe.
Senki sem figyelt rá. A járókelők elsiettek mellette, a gyerekek a játszótéren kiabáltak, ő pedig csak ült, és várt.
Egy nap egy tízéves kislány – Lili – ült le mellé. Az iskolatáskáját letette, és kíváncsian nézett az öregre.
– Mit olvas? – kérdezte.
Az öreg – Béla bácsi – meglepődött. Tíz éve járt oda, és senki sem szólt hozzá.
– Meséket – mutatta meg a könyvet. – Régen a fiamnak olvastam belőle.
Lili elmosolyodott.
– Akkor most nekem is felolvas belőle?
Béla bácsi könnybe lábadt a szeme. Harminc éve halt meg a fia. Harminc éve ült ezen a padon minden nap, mert itt szoktak együtt olvasni. És most, egy random kislány megkérte, hogy meséljen neki.
Így kezdődött.
Minden nap.
Lili mindig eljött, hallgatta a meséket, és hozott neki egy almalevest (mert egyszer elszólta magát, hogy az a kedvence). Béla bácsi pedig megtanította sakkozni, megmutatta neki, hogyan kell a legszebb levélről rajzot készíteni, és mindig megvárta, amíg anyukája eljön érte.
Aztán egy nap Lili nem jött el.
Béla bácsi várt. Négy óra. Négy harminc. Öt. Senki.
Másnap sem.
A harmadik napon egy fiatal nő ült le a padra sírva.
– Maga Béla bácsi? – kérdezte. – Én vagyok Lili anyja.
Kiderült, hogy Lili beteg. Nagyon beteg. De amikor kórházba került, egy dolgot kért:
– Kérlek, mondd meg Béla bácsinak, hogy a meséje miatt nem félek.
Béla bácsi aznap este a kórházba ment. A könyv a kezében, és a padról leszakított egy kis darab fát – amit Lili mindig simogatott, miközben hallgatta a történeteket.
Amikor belépett a szobába, Lili már alig látta az embereket. De megismerte a hangját.
– Tudtam, hogy eljössz – súgta.
Béla bácsi leült az ágy szélére, és elkezdte olvasni.
Azt az utolsó mesét, amit Lili hallott.
Másnap reggel Lili már nem ébredt fel.
De a kórházi szobában, az éjjeliszekrényen ott hevert egy levél:
„Köszönöm, hogy voltál a nagypapám, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. A meséidből megtanultam, hogy a szeretet nem múlik el soha. Viszlát, Béla bácsi. – Lili”
Béla bácsi visszatért a padhoz. De most már nem egyedül ült ott. Hanem egy új táblával:
„Lili padja – ahol a mesék örökké élnek.”
És ha néha elmész arra a pad mellett, és figyelsz, láthatod, hogy néha egy-egy gyerek leül, és mesét olvas. Mert Lili és Béla bácsi története nem ért véget.
Csak új lapra fordult.
