Azon a napon, dél körül Budapesten a szokásos káosz uralkodott a Népliget autóbusz-pályaudvar körül…
Azon a napon, 2025. május 6-án, dél körül Budapesten a szokásos káosz uralkodott a Népliget autóbusz-pályaudvar körül. A tavaszi záporok után a forgalom lelassult, a sofőrök türelmetlenül dudáltak, a turisták pedig csomagjaikkal botladoztak a tócsák között. A gyalogosok esernyővel a kezükben kerülgették a pocsolyákat, és próbáltak nem elcsúszni az esőáztatta járdán. A 99-es busz épp a megállóba gördült be, miközben a távolban egy hajléktalan férfi próbálta kitörölni a kabátujjával az arcába csapódó esőt.
De nem ő volt az, aki igazán felkeltette a figyelmet aznap.
A figyelem középpontjában egy vékony testalkatú, sápadt arcú, kb. hatéves forma kislány állt, aki egy narancssárga hátizsákot szorongatva álldogált a tömeg közepén. Egyedül volt. Teljesen egyedül.
– Anyu? – suttogta halkan, alig hallhatóan. – Apu?
A járókelők többsége ügyet sem vetett rá. Néhányan odapillantottak, de aztán mentek tovább – ki a dolgára, ki a busz után rohanva. Egy hölgy egy pillanatra megállt, de aztán megrázta a fejét és elsietett.
A kislány nem sírt. De az arca… az arca olyan volt, mint akit már rég nem lep meg, ha valaki nem segít.
Ekkor tűnt fel a színen Tordai Júlia, egy ötvenes éveiben járó, elegáns, mégis kissé megviselt nő. Tanárként dolgozott Zuglóban, és épp egy vidéki konferenciáról ért vissza a budapesti buszpályaudvarra. Egy kicsit ideges volt, mert késett a busz, fájt a háta, és lemerült a telefonja.
Ám ahogy kiszállt a járműből, szinte azonnal észrevette a kislányt.
– Szia… jól vagy? – kérdezte tőle óvatosan, lehajolva, hogy a szemébe nézzen.
A kislány csak bólintott. Nem mozdult.
– Elvesztél? Vár valaki?
– Azt hiszem… nem tudom – suttogta a kislány. – Azt mondták, várjak itt.
– Kik mondták?
– A bácsi. És a nő, aki vele volt. Azt mondták, visszajönnek.
– Mióta vagy itt?
– Reggel óta. Azt mondták, elmennek pékségbe.
Júlia lesápadt. Reggel óta?! Az legalább négy órája volt. Körülnézett, de senki nem tűnt úgy, mintha keresne egy gyereket.
– Mi a neved, kicsim?
– Matild.
– És tudod a vezetékneved is?
– Nem… csak anyu mondta, de elfelejtettem.
– Hány éves vagy, Matild?
– Van nálad valami papír? Cetli? Telefon? Bármi?
Matild megrázta a fejét, de aztán elővette a kis hátizsákját, és előkotort belőle egy plüss nyuszit meg egy félig elázott kekszes zacskót.
Júlia sóhajtott. Ez így nem lesz jó.
– Tudod mit, Matild? Gyerünk be oda – intett a pályaudvari kis rendőrségi fülke felé. – Megkérjük a rendőr bácsit, hogy segítsen neked, jó?
– Nem mehetek idegenekkel – mondta halkan a kislány.
– Akkor szerencséd van – mosolygott Júlia. – Én tanár vagyok. Nem vagyok idegen. És nem is vagyok egyedül. – Ekkor előhúzta a névjegykártyáját, amit még mindig a konferencia kitűzője mögött tartott. – Tessék, ez vagyok én. Most együtt megyünk, és kiderítjük, hol lehetnek a szüleid. Jó lesz így?
Matild habozott, aztán bólintott.
Így indult el egy egészen szokatlan nap Budapest szívében, egy olyan történet, amire senki nem számított – legfőképp nem egy hét éves kislány és egy fáradt, de bátor tanárnő.
A rendőrségi fülke légköre nem volt épp barátságos. A neonlámpa zúgott, a pult mögött ülő őrmester, Németh Zoltán, épp kávét kortyolgatott és a monitorra bámult, amikor Júlia és Matild beléptek.
– Jó napot – szólalt meg Júlia határozottan. – Egy kislányt találtam a pályaudvaron, már reggel óta itt van egyedül.
Zoltán letette a bögrét, felállt, és azonnal átváltott hivatalos üzemmódba.
– Ez komoly? – kérdezte, miközben elővette a jegyzetfüzetét.
– Nagyon is – bólogatott Júlia. – Azt mondja, egy férfi meg egy nő hagyta itt, azt ígérték, visszajönnek, de ez négy-öt órája lehetett.
A kislány csendben állt, ujjait a plüss nyuszija fülén csavargatta.
– Mi a neved, kicsim? – kérdezte Zoltán kedvesen.
– Matild.
– És a vezetékneved?
– Nem tudom… talán… talán Márkus?
Júlia felkapta a fejét. – Ezt most mondtad először.
– Most eszembe jutott – felelte a kislány halkan. – Anyu mindig azt mondja, hogy Márkus Matild, gyere ide!
Zoltán bólintott, közben gépelni kezdett.
– Rendben. Megnézem az adatbázisban, van-e bejelentett eltűnés vagy keresett személy. Addig ültessék le ide, hozok neki teát.
Pár perc múlva visszatért egy bögre citromos teával. Matild udvariasan megköszönte, és kortyolni kezdte.
Júlia közben aggódva figyelte.
– Hallott már ilyesmiről? – kérdezte halkan Zoltántól. – Hogy valaki csak úgy otthagyjon egy gyereket?
– Sajnos igen – bólintott a rendőr. – De az is lehet, hogy baj történt. Baleset. Elrabolták a szülőket. Vagy… – megingatta a fejét. – Inkább nem találgatok.
– Van rokonom a Belvárosban – szólalt meg Matild hirtelen. – A nagymamám, a Mária néni. De nem tudom, hol lakik. Csak azt, hogy van egy fekete macskája, és mindig azt mondja, hogy „meg ne gyere nyakamba hirtelen, Matildka!”
Zoltán halványan elmosolyodott.
– Ez már valami. Próbáljuk meg ezzel. Felhívom a gyermekvédelmet is, de addig jó lenne, ha nem kéne itt ülnie órákig.
– Elvihetem magammal? – kérdezte Júlia. – Csak pár órára, míg kiderül valami. Én tanár vagyok, van erkölcsi bizonyítványom is.
Zoltán habozott, de végül bólintott.
– Rendben. Felírom az adatait, és kérek egy ideiglenes gondviselői igazolást. De ha bármi gyanús történik, azonnal hívjon.
Egy órával később Júlia és Matild már egy zuglói lakásban ültek. A tavaszi nap újra kisütött, és a konyhaasztalon kakaó, pirítós, meg egy fél narancs várta a kislányt.
– Mi lesz most velem? – kérdezte Matild, miközben hintázott a széken.
– Együtt kiderítjük – felelte Júlia. – Holnap beugrunk egy iskolába is, hadd nézzenek rád. Aztán talán jelentkezik valaki.
– És ha nem?
Júlia elmosolyodott.
– Akkor keresünk. És nem adjuk fel.
Matild bólintott. A szemében először csillant fel valami: bizalom.
Ekkor azonban csengett a telefon.
– Halló? Igen, Tordai Júlia. Tessék? Aha… Mi?! Hogy mit mondott a nő, aki bejött a rendőrségre?
Júlia elfehéredett, és Matildre nézett.
– Matild, valaki azt állítja, hogy az anyád.
A kislány szeme összeszűkült. Egészen más hangon szólalt meg, mint eddig:
– Ő nem az anyám. Ő… ő a barátnője annak a bácsinak, aki elhozott. Ne hagyj egyedül vele. Kérlek.
Júlia letette a telefont. A szíve hevesen vert.
– Matild, biztos vagy benne, amit mondasz? – kérdezte óvatosan. – A nő azt állította, hogy te vagy az ő lánya, és tegnap délután elveszettél.
A kislány fejét rázta.
– Ő nem az anyukám! A bácsi meg a nő… mindig kiabáltak. A bácsi azt mondta, hogy csak egy éjszakára kell valahová elmenniük, aztán soha nem jöttek vissza.
– És az igazi anyukád? Róla mit tudsz?
– Csak a hangját hallottam a telefonban egyszer. Azt mondta, vigyázzak magamra. De aztán a nő elvette a telefont, és soha többé nem beszélhettem vele.
Júlia torkában gombóc nőtt. Nyilvánvaló volt: valami sötét ügy áll a háttérben. Azonnal visszahívta Németh Zoltánt a rendőrkapitányságon.
– Halló, Zoltán? Beszélt azzal a nővel, aki állítólag Matild anyja?
– Igen, bent van nálunk. De valami nem stimmel. Kikerestük a központi adatbázisból, nincs is bejegyezve neki gyerek. Egy volt élettársra hivatkozik, aki viszont már körözött csalás miatt.
– Akkor kérem, ne engedjék el! Matild fél tőle.
– Ne aggódjon. Már beindítottuk az eljárást, gyámügyes is úton van. De van egy fejlemény… egy asszony jelentkezett a XVII. kerületből. Azt állítja, hogy ő Matild nagymamája. És van nála fénykép, régi oltási könyv, meg egy dosszié.
– A neve véletlenül nem Márkus Mária?
– Dehogynem. Honnan tudja?
Júlia elmosolyodott. – Matild emlékezett rá. A fekete macskára is.
Egy órával később kopogtak Júlia ajtaján. A küszöbön egy hatvanas éveiben járó, alacsony asszony állt, kezében régi album és egy plüssnyúl párja.
– Jó napot kívánok. Márkus Mária vagyok. Matild… Matild az unokám. – Elcsuklott a hangja. – A lányom… az anyja… két éve eltűnt. A rendőrség szerint külföldre ment. Azóta próbálom felkutatni a kicsit, de minden nyom elveszett.
Júlia hátralépett.
– Jöjjön be, kérem. Matild épp rajzol.
Mária belépett. A nappaliban Matild egy rajzot színezett, de amint meglátta az asszonyt, felkapta a fejét. Egy pillanatig csak nézték egymást. Mária letérdelt elé, elővette a nyulat.
– Emlékszel rá? Kettő volt belőle. Az egyiket mindig nálad hagytuk.
Matild odaszaladt, és átölelte az asszonyt.
– Te vagy az igazi nagymamám. A Mária néni.
A következő napokban gyorsan zajlottak az események. A gyámhatóság ideiglenesen Márkus Máriát jelölte ki Matild gondviselőjének. Júlia tanúként segítette az eljárást, és minden nap érdeklődött a kislány után.
Egy héttel később, május 17-én, egy vasárnap délután, Júlia egy hívást kapott.
– Szia, itt Matild! Azt szeretném kérdezni… eljöhetek holnap a sulidba? Még mindig akarok tanulni nálad!
Júlia elmosolyodott, és könnyes szemmel válaszolt:
– Természetesen, Matildka. Mindig lesz helyed az osztályomban.
És talán a szívében is.
