Kádár betiltott egy szót, amit máig sem mernek kimondani a magyarok
Nem minden szót felejtünk el önként – van, amit inkább elfelejtetnek velünk. A magyar történelem egyik legsötétebb és legellentmondásosabb időszakában, a Kádár-korszakban volt egy kifejezés, amelyet egyre kevesebben mertek kimondani. És nem véletlenül.
Egy szó, ami félelmet keltett
A huszadik században hazánk történelme fordulatosabb volt, mint valaha: a Monarchia bukása, Trianon, két világháború, majd a szovjet megszállás teljesen új irányba sodorta az országot. A kommunizmus első hullámát Rákosi és Gerő diktatúrája fémjelezte, amit az 1956-os események törtek meg – sokak szerint ez volt az utolsó igazi népi kiállás a hatalommal szemben.
Ezután lépett színre Kádár János, aki több mint három évtizeden át határozta meg a magyar belpolitikai életet. Vezetése alatt született meg az úgynevezett „gulyáskommunizmus”, amellyel a többi szocialista országhoz képest kedvezőbb életszínvonalat biztosított – főként külföldi hitelekből. A „legvidámabb barakk” képe ugyan sokakban nosztalgiát kelt, de a háttérben a szigorú cenzúra és a politikai kontroll mindvégig jelen volt.
A szó, amit jobb volt elkerülni
Ebben a politikai légkörben volt egy szó, amit gyakorlatilag száműztek a nyilvános beszédből. Ez a szó nem volt más, mint: forradalom. Az 1956-os eseményeket a hivatalos propaganda évtizedekig „ellenforradalomként” bélyegezte, és aki másként nevezte, az könnyen bajba kerülhetett. Ezért is alakult ki az a reflex, hogy az emberek kerülni kezdték a kifejezést – még akkor is, ha történelmileg helytálló lett volna a használata.
Egy szóbeli pofon Kádártól
Kádár János kemény ember volt, és nem viselte jól, ha a közvetlen környezetében olyasmi hangzott el, ami nem volt ínyére. Ezt jól példázza egy emlékezetes jelenet, amely Berecz János visszaemlékezései alapján maradt fenn. Egy alkalommal, amikor Kádár és felesége, Tamáska Mária Ferihegyen várták a líbiai vezetőt, Kadhafit, Berecz szóba hozta a román diktátort, Ceaușescut.
A név hallatán Kádár felesége indulatosan reagált, sorolni kezdte, mennyire visszataszító embernek tartja Ceaușescut – még azt is felemlegette, hogy egy alkalommal asztalterítőbe törölte a száját, mintha csak egy papírszalvéta lett volna. A beszélgetés gyorsan szenvedélyessé vált, a diplomáciai jelenlévők pedig csendesen élvezték, hogy végre valaki nyíltan beszél a román vezető visszásságairól.
Csakhogy Kádár nem volt elragadtatva.
Hűvösen odafordult Berechez, és szárazon ennyit mondott:
„Ha a feleségem előtt még egyszer kimondja Ceaușescu nevét, úgy seggbe rúgom, hogy a fal adja a másikat.”
A mondat nemcsak a stílusa miatt vált legendássá, hanem azért is, mert tökéletesen tükrözi, mennyire kényes volt a pártvezetés a román-magyar kapcsolatokra – különösen a romániai magyarság elnyomásának kérdésére.
Félelem és csend
A román diktátor sorsa jól mutatja, mennyire törékeny a diktatúrák hatalma: 1989-ben, a hirtelen kirobbant népfelkelés nyomán rögtönítélő bíróság ítélte halálra Ceaușescut és feleségét, akiket még aznap kivégeztek.
A „forradalom” szó pedig – bár 1990 után újra használhatóvá vált – sokak szívében és nyelvében máig rejtőzik. Nem csoda: ahol a szavak bűnnek számítottak, ott a hallgatás vált erénnyé.
