A jós asszony átka
Kovács András egész életében meg volt győződve róla, hogy az emberek a maguk urai. Sikerei mögött kemény munka, fegyelmezettség és egy adag szerencse állt – semmi misztikum. Aztán elérkezett a nap, amely mindent megváltoztatott.
A városháza előtti tér ünneplőbe öltözött. Fehér szalagok libbentek a szélben, rózsaszirmok szóródtak a lépcsőre, a sarokban hegedűs játszotta az „Ave Mariát”. András büszkén figyelte lányát, Verát, aki ragyogó menyasszonyi ruhában állt Gábor mellett, a tehetséges fiatal sebész mellett, akit hamarosan férjeként üdvözölhet.
A vendégek vidáman nevetgéltek, pezsgőspoharak csilingeltek. András úgy érezte, most minden tökéletes. De ekkor, a tömeg szélén, feltűnt valaki, aki egyetlen pillanat alatt megfagyasztotta a levegőt.
Egy idős jós asszony lépett elő. Sötét, kissé elnyűtt ruhát viselt, fején színes kendő, szeme mélyen csillogott, mintha látna valamit, amit más nem. Hangja átvágott a zsivajon:
– A lányod nem éli túl az esküvői éjszakát! Mentsd meg, mielőtt késő lesz!
A tér elcsendesedett. András hitetlenkedve meredt rá, majd idegesen nevetett.
– Ugyan már, asszonyom! Hagyja békén a családomat! – mondta, és intett, hogy vezessék el.
A nő botlott egyet, de megállt, és halkabban hozzátette:
– Emlékezz a szavaimra, amikor eljön a hajnal.
A vendégek suttogtak, de hamar elfeledték az incidenst. Az est vidáman telt, Vera és Gábor táncoltak, nevetve koccintottak. Éjfél után útnak indultak a vidéki ház felé, amelyet András külön erre az alkalomra készíttetett elő.
A hajnal csendjét András telefonja törte meg. A vonal túloldalán Gábor kétségbeesett hangja reszketett:
– András… Vera… nem lélegzik… nem tudom, mi történt!
András szinte eldobta a készüléket. Sofőrje a megengedettnél is gyorsabban hajtott, miközben ő maga újra meg újra csak annyit mondott:
– Tartsd életben! Az istenért, csinálj valamit!
Amikor megérkeztek, a ház körül rendőrök és mentősök álltak. Gábor a falnál ült, arca szürke volt a fájdalomtól. Vera az ágyon feküdt, mintha csak aludna volna, ajkán halvány mosoly. Az orvosok semmilyen magyarázatot nem találtak: nem mérgezés, nem szívroham, nem baleset.
Az idős jós asszony jóslata tőrként fúródott András elméjébe.
A temetés csendes volt. András hetekig alig evett, alig aludt. Esténként különös jelenségeket tapasztalt: a folyosón maguktól kihunytak a fények, a tükör megrepedt, és éjjelente Verát látta álmában, ahogy a kertben áll, menyasszonyi ruhájában, szemében szemrehányás:
– Tudtad, apa. Figyelmeztettek. Miért nem hallgattál?
Végül elhatározta, hogy megkeresi az asszonyt. Emberei több napig kutattak, míg egy eldugott faluban, egy roskadozó ház verandáján rátaláltak. Az idős jós asszony ott ült, mellette egy fiatal nő – a lánya, Ilona –, aki csendesen teát készített.
– Vártam, hogy eljöjj – mondta az asszony. – A lányod halála nem véletlen. Régi adósságot hordozol.
Elmesélte, hogy András egyik ükapja egy évszázaddal korábban megszégyenítette és eltaszította a lányát, Ilonát. A lány belehalt a szégyenbe és a bánatba. Anyja, a jós asszony őse, átkot mondott: minden nemzedékben meghal egy menyasszony, míg a család jóvá nem teszi bűnét.
– Vera volt az utolsó láncszem – folytatta csendesen. – Az átok megszűnik, ha megadjátok Ilonának azt a tiszteletet, amit tőletek megvontak.
András és Gábor belefogtak a kutatásba. Levéltárakban, régi iratokban keresték az igazságot. Végül egy elfeledett jegyzetre bukkantak: egy százéves napló írta le, hogyan hagyták Ilona testét egy régi kápolna mögött. A férfiak elmentek a helyre: gaz nőtte sírkövet találtak, rajta alig olvasható felirat: „Ilona, 1889.”
Úgy döntöttek, méltó temetést rendeznek. A helyi pap, néhány falubeli és az idős jós asszony lánya is segített. Hajnalban, amikor a nap első sugarai megcsillantak a harmaton, gyertyák fényénél, imák között újra eltemették Ilona maradványait. A szél felélénkült, de nem hidegen: inkább felszabadítóan.
– Most már elengedett – mondta az asszony halkan. – A lányod lelke békére lelt.
Aznap éjjel András ismét álmodott. Egy napsütötte réten állt, ahol Vera menyasszonyi ruhában mosolygott rá. Mellette Ilona állt, immár fiatal, gyönyörű nőként, aki hálásan bólintott. A két alak lassan elhalványult, mintha a hajnal magába szívná őket.
Évek múltán Gábor újra megházasodott. Új felesége, Eszter, megértő, kedves nő volt, aki tisztelettel őrizte Vera emlékét. Hamarosan kislányuk született, akinek Verát adták névül. A keresztelő napján András a gyermek fölé hajolt, és halkan ezt suttogta:
– Ez a név többé nem a fájdalom jelképe. Ez mostantól a szabadságé.
Attól a naptól a Kovács család házában ismét béke honolt. András építtetett egy kis kápolnát az erdőben, Vera és Ilona emlékére. Néha emberek is ellátogattak oda, virágot vittek, és úgy érezték, hogy valami láthatatlan erő oltalmazza őket.
András tudta: az élet néha figyelmeztet, de hallani csak az hallja meg, aki nem fordítja el a fejét. A lánya elvesztése örökre fájni fog, de a bűntudat helyét lassan hála vette át – azért, hogy megtanulta: a szeretet és a jóvátétel erősebb lehet még a legsötétebb átoknál is.
Ezt a cikket egy profi író írta, és nem a valóságban megtörtént eseményről szól. Való életbeli nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép mesterséges intelligencia használatával készült, és ezek csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgálnak.
