A 32 éves fiam, Dávid, mióta elvált, úgy gondolta, hogy a szülői ház egy 0-24 órában működő, ingyenes szolgáltatóközpont. Bár jól kereső menedzser, rendszeresen hazahordta a szennyesét, mert „az anyja vasalja a legszebben az ingeit”, és szinte minden hétvégén nálunk evett, mert „nincs ideje főzni”. Én mindig szó nélkül megcsináltam mindent, hiszen a gyerekem.
De a múlt hét más volt. Hosszú halogatás után végre megműtöttek epekővel. A laparoszkópos műtét ugyan rutineljárás, de az altatás és a sebek miatt borzasztóan gyengének éreztem magam. Tegnap engedtek ki a kórházból. A férjem, József, szabadságot vett ki, hogy ápoljon: ő főzött teát, ő segített felkelni az ágyból.
Szombat délben jártunk. Épp a kanapén pihentem egy takaró alatt, amikor Dávid, a szokásos lendülettel bevágta az ajtót. Két hatalmas IKEA-s zsákot dobott le az előszobába, tetejükön a drága, márkás ingeivel. – Sziasztok! – kiáltotta be. – Anya, hoztam a heti adagot meg az ingeimet vasalni! Hétfőre kellenének a tárgyalásra! Ja, és csinálhatnál valami ebédet is, farkaséhes vagyok!
Lassan feltápászkodtam az ülésből, a hasamat fogva. – Kisfiam – mondtam halkan, erőtlenül. – Tegnap engedtek ki a kórházból. Még a varratok is fájnak, alig bírok állni. Nem tudok most vasalni, és főzni sem. Dávid felhúzta a szemöldökét, és egyáltalán nem látszott rajta az aggodalom. – Jaj, Anya! – sóhajtott türelmetlenül. – A mosógép attól még megy, nem? Nem kézzel kell a folyóparton mosnod! Csak be kell dobni. Egy gyors pörköltet meg fél kézzel is összedobsz, ne drámázz már annyit, tudom, hogy csak egy rutinműtét volt!
A torkomat elszorította a sírás. Nem a fizikai fájdalom fájt, hanem az a jéghideg közöny, amivel a saját fiam semmibe vette az állapotomat a saját kényelme érdekében.
Ekkor József, aki eddig a konyhában melegítette nekem a levest, kilépett az előszobába. Az arca vörös volt a dühtől, az állkapcsa megfeszült. Szó nélkül odalépett a zsákokhoz. Felkapta Dávid gondosan a zsák tetejére fektetett, méregdrága ingeit, majd a két teli mosnivalót, kinyitotta a bejárati ajtót, és egy laza mozdulattal kihajította az egészet a kocsibejáró betonjára. – Apa, te megőrültél?! – ordított fel Dávid, és rohant az ajtóhoz. – Azok harmincezres ingek!
József elállta az utat. Olyan testtartással állt a fia előtt, hogy Dávid azonnal megtorpant. – A te anyád pedig megfizethetetlen – mondta József olyan mély, zengő hangon, hogy megremegett a levegő. – Kiszolgált téged harminc évig. Éjjel virrasztott, amikor lázas voltál. Pénzelt, amikor egyetemre jártál. És te, egy 32 éves felnőtt férfi, odáig süllyedtél, hogy a frissen műtött, fájdalmakkal küzdő édesanyádat akarod a tűzhelyhez zavarni, mert te lusta vagy bekapcsolni egy mosógépet meg főzni magadnak egy tésztát?!
Dávid hebegni kezdett. – De Apa, én sokat dolgozom, fáradt vagyok… – Mindenki fáradt! – dörrent rá József. – De ez nem egy szálloda, a feleségem pedig nem a te bejárónőd! Ott a tisztító a sarkon, vidd oda az ingeidet. Az ebédedet meg rendeld meg a netről. De amíg nem tanulsz meg egy kis emberséget és tiszteletet, addig ne hozd ide a szennyesedet.
József a fia kezébe nyomott egy lábast. – És ha már itt vagy: az anyád tegnap jött haza a kórházból. Menj be abba a konyhába, és főzz neki egy teát. Aztán ülj le mellé, és kérdezd meg, hogy van. Mert ez lenne a dolgod, fiam. Nem a követelőzés.
Dávid némán állt. Lenézett a betonon heverő ruháira, majd rám. Akkor, abban a pillanatban, mintha hirtelen leesett volna neki, hogy nem egy géppel, hanem az édesanyjával áll szemben. Kiment, összeszedte a ruháit, és betette a kocsijába. Aztán visszajött. Szó nélkül bement a konyhába, feltette a vizet forrni, majd bejött hozzám a nappaliba, és leült a kanapé szélére. – Ne haragudj, Anya… – mondta halkan, lesütött szemmel. – Hogy érzed magad? Azóta Dávid maga mossa a ruháit. És múlt vasárnap életében először nem enni jött hozzánk: ő hozott nekünk két adag ebédet egy étteremből, hogy nekem ne kelljen a tűzhely mellett állnom.
