Amikor Bence kiejtette azokat a szavakat, úgy éreztem, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Házasságunk tíz éve alatt a feleségem, Anna, a hűség mintaképe volt. Soha, egyetlen pillanatra sem kételkedtem benne. De a gyerekek nem hazudnak ilyen részletesen. „Szomorú Fiú”. „Pénz a nyaralásra”. A kirakós darabjai lassan, fájdalmasan kezdtek összeállni a fejemben.
Az elmúlt hónapokban Anna feszült volt. Eltűntek kisebb összegek a közös számláról, amit a „megemelkedett rezsivel” vagy „váratlan kiadásokkal” magyarázott. Én hittem neki. Miért ne hittem volna? De most, ahogy ott álltam a konyhában a hatéves fiammal, a gyomromban egy jéghideg kővel, tudtam, hogy vége a naivitásomnak.
Aznap este színjátékot rendeztem. Felvettem az egyenruhámat, megpusziltam Annát – aki furcsán kerülte a tekintetemet –, és elköszöntem. – Ne várj ébren, hosszú éjszakám lesz – mondtam, és minden erőmre szükségem volt, hogy a hangom ne csukljon el.
Beültem a kocsiba, kihajtottam, majd két utcával lejjebb leállítottam a motort. Gyalog osontam vissza a saját házunkhoz, mint egy tolvaj. A hátsó kert orgonabokrai mögé húzódtam, ahonnan tökéletesen ráláttam a konyhaablakra.
Az eső szemerkélni kezdett, de nem éreztem a hideget. Csak a dühöt és a félelmet. 22:15-kor felgyulladt a konyhavillany. Anna ott állt az asztalnál. Két bögrét készített elő. Nem tűnt szerelmesnek vagy izgatottnak. Inkább… összetörtnek.
Pár perccel később halkan kattant a hátsó zár – az, aminek a kulcsát csak mi birtokoltuk. Egy alak lépett be. Kapucnis pulóver, szakadt farmer. Amikor levette a kapucnit, majdnem felkiáltottam. Nem egy szerető volt. Nem egy férfi, akivel megcsalt. Egy tinédzser fiú volt. Talán 16 vagy 17 éves lehetett. Sovány, beesett arcú, és a szemei… a szemei pont olyanok voltak, mint Annáé.
Láttam, ahogy a feleségem átöleli. Nem úgy, ahogy egy szeretőt, hanem azzal a kétségbeesett, zsigeri öleléssel, ahogy egy anya öleli a bajba jutott gyermekét. Láttam, ahogy egy borítékot csúsztat a fiú zsebébe. A fiú sírt. Anna is sírt.
Nem bírtam tovább. Előléptem a sötétből és benyitottam az ajtón. – Ki ez, Anna? – kérdeztem, a hangom mélyebb és keményebb volt, mint valaha. A fiú összerezzent, mintha megütötték volna. Anna elsápadt, a keze a szája elé repült. – Dávid… kérlek, meg tudom magyarázni – dadogta.
A csend a konyhában súlyosabb volt, mint bármi, amit valaha átéltem. Anna a fiúra nézett, majd rám, és egy mély levegővétellel kiengedte a tíz éve tartott titkot. – Ő Márk. A fiam.
A földbe gyökerezett a lábam. – A fiad? De hiszen… mi tíz éve vagyunk együtt. – Tizenhét éves voltam – suttogta Anna, a könnyeit törölgetve. – A szüleim kényszerítettek. Azt mondták, tönkreteszem az életem, ha megtartom. Állami gondozásba kellett adnom. Azt hittem, ez a legjobb neki. De sosem bocsátottam meg magamnak.
Márk rám nézett. A tekintetében dac és szégyen keveredett. – Megszökött az intézetből – folytatta Anna. – Bajba került. Tartozása van rossz embereknek. Megkeresett engem. Dávid, tudom, hogy hazudtam. Tudom, hogy loptam tőlünk. De nem hagyhattam, hogy bántsák. Ő a vérem.
Ránéztem a feleségemre, aztán a remegő tinédzserre, majd az asztalon heverő pénzes borítékra. Az első gondolatom a düh volt a hazugság miatt. A második a féltékenység az eltitkolt múlt miatt. De aztán eszembe jutott Bence, a kisfiam, aki odafent aludt. És arra gondoltam: mit tennék én, ha ő bajban lenne? Bármit.
Lassan leültem az asztalhoz, a fiúval szemben. – Mennyi a tartozás? – kérdeztem. Márk meglepetten felkapta a fejét. Anna csak bámult rám. – Dávid, neked ezt nem kell… – kezdte. – Mennyi? – ismételtem meg határozottan.
Márk halkan bemondott egy összeget. Nem volt kevés, de nem is volt kifizethetetlen. – Rendben – mondtam. – Kifizetjük. De nem így. Nem titokban, nem a hátsó ajtón közlekedve.
Aznap éjjel nem aludtunk. Hosszú órákig beszélgettünk. Megtudtam mindent az elmúlt évekről, a bűntudatról, a félelemről, hogy elhagynám őt, ha megtudnám, hogy van egy „balhés” gyereke a múltból. A bizalom egy vékony üveg, és Anna aznap este megrepesztette. De nem törte össze teljesen. Márk azóta velünk él. Nem volt egyszerű menet – voltak veszekedések, nehéz pillanatok, és sok türelem kellett hozzá, hogy Bence is megértse, ki ez a „nagy testvér”. De amikor tegnap este benéztem a nappaliba, és láttam, hogy Márk segít Bencének összerakni egy bonyolult Lego űrhajót, tudtam, hogy a helyes döntést hoztam.
A titkok mérgezőek. De a szeretet – az igazi, nehéz, munkás szeretet – képes megtalálni az ellenszert, ha adunk neki egy esélyt. Még akkor is, ha az éjszaka közepén, egy hátsó konyhaajtón keresztül érkezik.
