A férjemmel, Tiborral idén ünnepeljük a 40. házassági évfordulónkat. Az elmúlt négy évtizedben mindig a család volt az első. Amikor a gyerekek kicsik voltak, azért nem mentünk sehova, mert nem volt rá pénz. Amikor megnőttek, az egyetemüket fizettük. Amikor a lányunk, Melinda férjhez ment, az esküvőjébe adtuk bele minden megtakarításunkat, majd a lakáshitelükbe is besegítettünk. Én 62 éves koromra szinte sosem jártam az országhatáron túl, és a legnagyobb „nyaralásom” a balatoni SZOT-üdülő volt még a nyolcvanas években.
Idén Tibor meglepett. Titokban félretett a nyugdíjából, és befizetett minket egy háromnapos, négycsillagos wellness hétvégére Hévízre. Életemben először voltam olyan izgatott, mint egy kislány. Vettem egy új fürdőruhát, és alig vártam, hogy valaki más főzzön rám, és végre ne fájjon a derekam a meleg vízben.
Vasárnap délután Melinda és a férje átjöttek kávézni. A konyhaasztalon felejtettem a szálloda kinyomtatott prospektusát és a foglalást. Melinda meglátta. Ahelyett, hogy örült volna neki, hogy a szülei végre eljutnak valahova, az arca eltorzult. Felemelte a papírt, és szinte számonkérően fordult felém.
– Anya, komolyan befizettetek egy négycsillagos wellnessre Hévízen? – kérdezte emelt hangon. – Minek az nektek 60 felett? Ez rengeteg pénz! Csak szórjátok kifelé az ablakon. A gyomrom görcsbe rándult. – De kislányom… – kezdtem halkan, szinte mentegetőzve. – Apáddal harminc éve nem voltunk kettesben nyaralni. Erre spóroltunk a házassági évfordulónkra… Melinda türelmetlenül megforgatta a szemét, és a férjére nézett. – Jaj, mit csinálnátok ti egy ilyen drága helyen? – vágta rá arrogánsan. – Úgysem mentek a szaunába, csak a vízben áznátok egész nap. Írassátok át a nevünkre a foglalást, nekünk a gyerekekkel sokkal nagyobb szükségünk van a pihenésre! Gábor is teljesen kivan a munkától. Ti meg nyugdíjasok vagytok, pihenjetek itthon a kertben, az ingyen van!
A mondat, hogy „nektek jó a kert is ingyen”, úgy talált telibe, mintha arcul csaptak volna. Életemben először éreztem azt, hogy a saját lányom sajnálja tőlem az örömet, és csak egy lecserélhető, öreg bútordarabnak tart, akinek már nincsenek vágyai.
Ekkor Tibor, aki eddig némán kevergette a kávéját, letette a kanalat. Lassan felállt. A tekintete olyan volt, mint a vihar előtti csend. Odalépett Melindához, és egy határozott mozdulattal kihúzta a kezéből a szállodai papírt.
– Ezt a papírt most szépen visszateszed oda, ahonnan elvetted – mondta Tibor olyan mély, kemény hangon, hogy Melinda azonnal elhallgatott. – De Apa, én csak azt mondtam… – Pontosan hallottam, mit mondtál – vágott a szavába a férjem. – Azt mondtad, hogy az anyádnak jó a kert is. Hát ide figyelj, kislányom. Az anyádnak azért fáj a dereka, és azért van szüksége arra a drága meleg vízre Hévízen, mert negyven évig hajolt a mosógép fölé, és gürcölt a munkahelyén, hogy te most abban a szép házban lakhass, amibe mi adtuk az önrészt!
Tibor egy lépéssel közelebb ment hozzá. – Mi nem „szórjuk” a pénzt. Mi a saját pénzünket költjük magunkra, életünkben először. És te, ahelyett, hogy azt mondanád: „Érezzétek jól magatokat, megérdemlitek”, képes vagy irigykedni és elkérni tőlünk? Szégyelld magad. – Mi is fáradtak vagyunk… – próbálkozott Melinda, de a hangja már remegett. – Ha fáradtak vagytok, menjetek el dolgozni, spóroljatok, és fizessetek be magatoknak egy utat – mondta Tibor. – De az én feleségem negyven év után megérdemli, hogy királynőként bánjanak vele. És én az is fogok tenni vele Hévízen. A témát pedig befejeztük.
Melinda aznap hamar hazament. Nem szólt egy szót sem, de láttam rajta a szégyent. Két hét múlva Tiborral elutaztunk Hévízre. Életem legcsodálatosabb három napja volt. Kiszolgáltak minket, finomakat ettünk, és órákat ültünk a termálvízben. Amikor hazaértünk, a konyhaasztalon egy hatalmas csokor virág várt, mellette egy kártya Melindától: „Boldog évfordulót! Megérdemlitek a pihenést. Bocsánat, hogy önző voltam.” Tibor akkor csak rám kacsintott, és megölelt. Mert tudta: néha a szülőknek is ki kell állniuk magukért, hogy a gyerekek megtanulják az igazi tiszteletet.
