A férjemmel, Mihállyal a nyolcvanas évek elején, szó szerint a két kezünkkel és a rokonok segítségével, kalákában építettük fel a házunkat. Minden téglát, minden csempét mi választottunk. Itt nőttek fel a gyerekeink, a falak őrzik a nevetésüket, az udvaron még ott áll a diófa, amit Misi a lányunk, Kinga születésekor ültetett. Most, hogy már csak ketten élünk itt, valóban nagy a ház, de minden zuga a mi életünk.
Múlt vasárnap Kinga és a férje, Zoli átjöttek ebédelni. Ebéd után a nappaliban ittuk a kávét, amikor Kinga hirtelen sóhajtott egyet, és teátrálisan körbenézett. – Anya, komolyan mondom, nem is értem, minek nektek ez a hatalmas ház így ketten – kezdte olyan hangsúllyal, mintha egy üzleti tárgyaláson lennénk. – Csak a nyűg van vele, meg a sok takarítás, a fűtésről nem is beszélve.
Zavartan mosolyogtam. – Megszoktuk már, kislányom. Jól érezzük itt magunkat. – De ez nem racionális! – vágott a szavamba Kinga. – El kéne adnotok. Vesztek magatoknak egy kis, praktikus másfél szobás panelt valahol a város szélén, az nektek bőven elég. A ház árának a feléből kijön, a különbözetet meg odaadhatnátok nekünk a Zolival, vagy akár be is költözhetnénk ide.
A kávéscsésze megremegett a kezemben. – De kislányom… – suttogtam döbbenten. – Ezt a házat Apáddal építettük. Itt van a kertünk, a kutyánk… ide köt minden emlékünk. Mi nem akarunk panelba menni 65 évesen.
Kinga ingerülten forgatta a szemét. – Jaj, Anya, hagyjuk már ezt a nosztalgiát! Tisztára önzőség, hogy ketten terpeszkedtek 120 négyzetméteren, miközben mi nyomorgunk az albérletben! Úgyis mi örököljük majd, nem? Hát nem mindegy, ha már most ideadjátok, amikor még élvezni is tudnánk? Ti már úgysem csináltok semmit, csak ültök a tévé előtt!
A „tisztára önzőség” és az „úgyis mi örököljük” szavak úgy találtak telibe, mintha pofon vágtak volna. A saját gyerekem a szemembe mondta, hogy tulajdonképpen már csak útban vagyunk a saját otthonunkban, és várja, hogy eltakarodjunk, hogy ő megkaphassa a jussát.
Mihály, aki eddig békésen ette a lekváros piskótát, lassan letette a süteményes villát a kistányérra. A fém hangosan koccant a porcelánon. Olyan csend lett a nappaliban, hogy a falióra ketyegését is hallani lehetett. Misi lassan felállt. Egyenesen a lánya szemébe nézett, és a hangja olyan volt, mint a jéghideg acél.
– Kinga. Jól nyisd ki a füled, mert ezt csak egyszer mondom el – kezdte Misi. – Ez a ház nem egy örökség. Ez a mi otthonunk. Az anyáddal mi vért izzadtunk ezért a 120 négyzetméterért. Mi nem mentünk nyaralni húsz évig, mi nem vettünk új ruhákat, mi a maltert kevertük hétvégente, hogy nektek tető legyen a fejetek felett. – De Apa, én csak arra gondoltam… – próbált közbeszólni Kinga, de Misi felemelte a kezét. – Csend legyen! Te önzőnek nevezed az anyádat? Téged az éltet, hogy mikor örökölsz? Hát elárulok egy titkot, kislányom. Még élünk. Nem vagyunk hullák, akiket ki lehet rakni a szélre, hogy tiétek legyen a konyt!
Misi közelebb lépett hozzá. – Ha nyomorogtok az albérletben, akkor menjetek el dolgozni másodállásba. Vegyetek fel hitelt. Építsetek magatoknak! De a mi életünk munkájára ne tedd rá a kezed, amíg mi lélegzünk! Ha még egyszer, egyetlen egyszer meghallom, hogy a mi halálunkra vagy a kiköltözésünkre vársz, esküszöm, holnap eladom ezt a házat, az árát elutazom az anyáddal a világ körül, a maradékot meg odaadom egy állatmenhelynek. Megértetted?
Kinga arca teljesen elsápadt. Zoli, a férje, a padlót bámulta, és mukkanni sem mert. A lányom könnyes szemmel bólintott, felkapta a táskáját, és szó nélkül kimentek a házból. Két hónapig nem beszéltünk. Aztán karácsony előtt Kinga megjelent egy csokor virággal és egy üveg borral. Bocsánatot kért. Rájött, hogy az otthonunk nem egy ingatlanpiaci tétel, hanem a mi életünk, amihez neki semmi joga mindaddig, amíg mi itt vagyunk. Misi pedig azóta is minden este megsimogatja a diófa törzsét a kertben, és azt mondja: „Innen engem csak lábbal előre visznek ki.”
