Imádjuk az unokáinkat. A két 5 éves ikerfiú, Dani és Marci, a szemünk fénye. De 65 évesen, túl egy élet ledolgozott munkáján, a férjemmel, Istvánnal, kezdtük értékelni a csendet és a nyugalmat. Hétvégente szerettünk kertészkedni, olvasni, vagy csak egyszerűen pihenni.
A lányunk, Eszter, ezt valahogy sosem akarta megérteni. Számára a „nyugdíjas” státusz egyet jelentett azzal, hogy „ráérő, ingyenes, 0-24 órás gyermekmegőrző”. Rendszeresen csinálta azt, hogy felhívott péntek délután, hogy „csak egy órára” átugranak, aztán itt hagyták a gyerekeket estig, amíg ők moziba mentek. Mi sosem szóltunk, mert nem akartunk konfliktust, és szerettünk a fiúkkal lenni.
De a múlt pénteken betelt a pohár. Istvánnal hetek óta terveztük ezt a hétvégét: szombat estére színházjegyet vettünk a városba, vasárnap pedig el akartunk menni egy termálfürdőbe kettesben. Péntek este 6-kor váratlanul megállt Eszter autója a ház előtt. Kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, és már terelte is befelé a két, energiától duzzadó ikerfiút, kezükben egy-egy nagy sporttáskával.
– Sziasztok! – kiáltotta vidáman, be sem lépve az ajtón. – Itt vannak a fiúk hétvégére. Mi Gáborral kaptunk egy last minute wellness hétvégét, most indulunk. Vasárnap este jövünk értük! Legyetek jók, srácok! – De Eszter… – dadogtam riadtan, miközben a gyerekek már rohantak is be a nappaliba a tiszta szőnyegre a sáros cipőjükkel. – Apával mára színházjegyünk van, le van foglalva… Holnapra is programunk volt… Eszter megforgatta a szemét, és türelmetlenül legyintett. – Jaj, Anya, ne csináljátok már a fesztivált! Nyugdíjasok vagytok, egész nap ráértek pihenni hétfőtől péntekig. A gyerekeknek meg jót tesz a falusi levegő, ti meg úgyis otthon ültök. A színházat majd megnézitek máskor. Siettem, sziasztok! – és már fordult is volna vissza az autóhoz.
Ekkor István, aki eddig a fotelban ülve, az olvasószemüvege fölött nézte a jelenetet, lassan összehajtotta az újságot. Felállt. Nem szólt egy szót sem. Odament a két gyerekhez, akik épp a távirányítóért veszekedtek. – Fiúk, állj. Cipő marad, táska marad – mondta nyugodtan. Aztán felkapta a két sporttáskát, és kiment az ajtón, egyenesen Eszter autója felé, akinek már járt a motorja.
Kinyitotta a hátsó ajtót, és bedobta a táskákat az ülésre. Eszter leeresztette az ablakot. – Apa, mit csinálsz? Késésben vagyunk! István az ablakhoz hajolt. – Mi is, kislányom. Kezdődik az előadás. – De a gyerekek… – A gyerekek veletek mennek wellnesselni – mondta István ellentmondást nem tűrő hangon. – Eszter, jegyezd meg jól: az édesanyád és én nem egy bútordarabok vagyunk, akiket oda teszel, ahova akarsz, amikor neked kényelmes. Mi a szüleid vagyunk, nem a személyzeted. Van saját életünk, vannak saját programjaink. – De hát… én azt hittem, örültök nekik! – védekezett Eszter. – Örülünk, ha MEGKÉRDEZEL minket, és ha épp ráérünk. De a „lepasszolás” nem kérés. Most pedig menjetek, mert mi indulunk a színházba.
István bejött, a két megszeppent unokát kézen fogta, és kivezette őket az anyjukhoz. Eszter duzzogva elhajtott a gyerekekkel együtt. Aznap este életünk egyik legjobb színházi előadását láttuk. És ami még fontosabb: visszakaptuk a saját időnk feletti rendelkezés jogát. Eszter két hétig duzzogott, de azóta megtanulta a leckét: mindig felhív, mielőtt jönnének, és megkérdezi: „Anya, Apa, ráértek a hétvégén?” És ha azt mondjuk, nem, akkor elfogadja.
