A 47. születésnapom csendben telt. Három teríték az asztalon, egy üres szék, a lányom helye, akivel két éve nem beszéltem. Minden születésnapon megterítek neki, mintha ettől egyszer csak belépne az ajtón. Aznap este a konyha csöndjében halkan kívántam valamit. Nem sejtettem, hogy a válasz már rég nálam volt, elrejtve egy régi fiók mélyén. Mosogatás után

71 éves vagyok, és bár a gyerekeim már rég elköltöztek, én még mindig itt élek a családunk házában. Ez a ház több mint otthon számomra. Itt születtek a gyerekeink, itt neveltük őket, és itt töltöttünk rengeteg boldog évet a férjemmel. Még mindig érzem, hogy itt élnek velünk az emlékek. A kert, a szoba, ahol édesanyám

A fiú ikertestvére sírjához ment, de este 11-kor sem tért haza – Megható történet egy család újjáéledéséről A Kovács család élete darabjaira hullott, amikor egyik vasárnap délután elvesztették kisfiukat, Tamást. Az esemény minden szülő legrosszabb rémálma volt, és ami még fájdalmasabbá tette: mindez otthon történt, egy olyan helyen, ahol elvileg semmi rossznak nem kellett volna

Öt évvel azután, hogy örökbe fogadtam egy tűzoltóság előtt hagyott csecsemőt, egy nő kopogtatott az ajtómon: „Vissza kell adnod a gyermekemet!” Öt évvel ezelőtt egy hideg, viharos éjszakán egy újszülöttet találtam a tűzoltóság előtt. Nem tudtam elfordulni. Az a pillanat mindent megváltoztatott. Leo, akit később örökbefogadtam, az én kisfiam lett. De az élet nem maradt