Huszonöt éve a saját kezemmel helyeztem anyám koporsójába a legféltettebb ékszerét. A temetés előtt még egyszer a tenyeremben tartottam, aztán elbúcsúztam tőle, és lezártuk a fedelét. Ezért majdnem elment a hangom, amikor a fiam menyasszonya, Claire, belépett a házamba, és ugyanaz a nyaklánc lógott a nyakában – még a rejtett zsanér is pontosan úgy illeszkedett, mint régen.
Aznap dél óta főztem: sült csirke, fokhagymás krumpli és anyám citromos pitéje, melynek receptkártyáját harminc éve ugyanabban a fiókban őrzöm. Ha az egyetlen fiad felhív, hogy elhozza azt a nőt, akit feleségül akar venni, nem rendelsz vacsorát – azt akarod, hogy legyen súlya a pillanatnak.
Will először hazatért, szélesen mosolyogva, mint a gyerekkori karácsony reggel. Claire közvetlenül mögötte lépett be, szép és kedves, és azonnal otthonosan mozgott a szobában. Megöleltem mindkettőjüket, levettem a kabátokat, majd a konyha felé fordultam, hogy ránézzek a sütőre.
Ekkor Claire levette a sálját, én pedig visszanéztem a nyakláncot, amely a kulcscsontja alatt pihent. Vékony aranylánc, ovális medál, középen mélyzöld kővel. A keretet apró, gravírozott levelek szegélyezték, mintha csipke lenne. Ösztönösen a pult szélébe kapaszkodtam – ismertem azt a zöld árnyalatot, felismertem a mintát, s még a bal oldalon megbújó, hajszálvékony zsanért is láttam, ami elárulta, hogy ez egy zárható, medálos képékszer.
Az éjszaka, amikor anyám meghalt, én fogtam a medált a kezemben. Másnap pedig én tettem a koporsóba. „Vintage” – mondta Claire, miközben megérintette a medált. „Tetszik?” – kérdeztem. „Gyönyörű” – válaszolta. „Honnan van?” – kérdeztem tovább. Nem volt belőle „hasonló”, nem létezett másik darab. Minden vonalát emlékeztem, ám mégis ott volt a nyakán.
A vacsorát végigcsináltam, mintha valaki távirányítóval irányítana. Beszéltem, mosolyogtam, töltöttem a vizet, felszolgáltam a pitét, miközben csak a medál mozgását figyeltem a lélegzetével. Amint az autójuk eltűnt az utcában, felmentem a folyosói szekrényhez, és leakasztottam a felső polcról a régi fotóalbumokat.
Anyám szinte minden képen viselte azt a nyakláncot. A konyhai lámpa alá tettem a fotókat, és sokáig csak néztem őket. Nem tévedtem: ugyanaz az ovális medál, ugyanazzal a zöld kővel, s a zsanér, amit csak én ismertem. Anyám tizenkét éves koromban mutatta meg nekem, és azt mondta, három generáció óta a mi családunké.
Claire azt állította, apjától kapta gyerekként – ez azt jelentette, hogy apja legalább huszonöt éve birtokolta. Ránéztem az órára: már 22:05 volt. A kezem automatikusan a telefonomért nyúlt. Will elmondta, hogy Claire apja utazik, és csak két nap múlva jön haza. Nekem két nap túl hosszú volt.
Claire gondolkodás nélkül adta meg a számát, valószínűleg azt hitte, csak ismerkedni akarok a nagy esküvői beszélgetések előtt. Nem javítottam ki. A férfi a harmadik csörgésre felvette. Bemutatkoztam, mint Claire leendő anyósa, és igyekeztem kedvesen beszélni.
„Nagyon megtetszett a nyaklánc a vacsorán, és mivel én is szeretek régi ékszereket, érdekelne a története.” – mondtam apró hazugságot, csak hogy nyugodtnak tűnjek. A válasza előtt egy ütemmel hosszabb csend jött, mint kellett volna.
„Egy régi vétel” – mondta. „Sok éve. Már nem emlékszem pontosan.” – kérdeztem, hogy kitől vette. „Miért kérdezi?” – válaszolt. „Csak azért, mert nagyon hasonlít egy darabra, ami régen a családunké volt.” – mondtam. „Sok hasonló létezik” – felelte röviden, majd bontotta a hívást.
Másnap reggel felhívtam Willt, és azt mondtam, szeretnék találkozni Claire‑rel. Nem részleteztem, csak annyit, hogy jó lenne jobban megismerni, akár családi albumokat is nézhetnénk. Will gondolkodás nélkül igent mondott, mert mindig bízott bennem. Ettől egyszerre lett könnyebb és nehezebb.
Claire aznap délután a lakásán fogadott. Barátságosan mosolygott, kávét kínált, és alig várta, hogy beszélgessünk. Finoman tereltem a szót a nyakláncra. Letette a bögréjét, és olyan őszinte értetlenséggel nézett rám, ami kizárta a színjátékot.
„Tényleg egész életemben megvolt” – mondta. „Apa csak tizennyolc után engedte, hogy hordjam. Meg akarja nézni?” – kérdezte, miközben elővette az ékszerdobozát, és a tenyerembe tette. Végighúztam a hüvelykujjamat a medál bal oldalán, és azonnal megéreztem a zsanért, pont ott, ahol anyám megmutatta.
Óvatosan megnyomtam, és a medál kinyílt. Üres volt, de belül apró virágos minta futott, amit még csukott szemmel is felismertem volna. A tenyerem összezárult a medál körül, és felgyorsult a pulzusom. Vagy rosszul emlékeztem, vagy valami nagyon nem stimmelt.
Amikor Claire apja hazajött, ott álltam az ajtajában három kinyomtatott fotóval. Mindhárom képen anyám látszott, és mindegyiken ugyanazt a nyakláncot viselte, évekkel eltérő időpontokban. Leültem vele szemben, és szó nélkül az asztalra tettem a képeket. Nézte őket, felvett egyet, visszatette, aztán összekulcsolta a kezét, mintha így meg tudná állítani az időt.
„Elmehetek a rendőrségre?” – mondtam. „Vagy elmondja, honnan szerezte?” – kérdeztem. Lassan kifújta a levegőt, aztán beszélni kezdett.
Huszonöt éve egy üzlettársa vitte oda neki a nyakláncot. A férfi azt állította, generációk óta a családjuké, és különös szerencsét hoz annak, aki magánál tartja. 25 000 dollárt kért érte, és Claire apja alkudozás nélkül fizetett, mert ő és a felesége régóta próbáltak gyereket, és akkoriban bármibe kapaszkodtak volna. Claire tizenegy hónappal később megszületett. A férfi azóta egyszer sem kérdőjelezte meg a vásárlást.
Megkérdeztem, hogy hívták azt, aki eladta neki. Összeszedtem a fotókat, betettem a táskámba, megköszöntem az idejét, és egyenesen a bátyámhoz, Danhoz, vezettem. Dan mosolyogva nyitott ajtót, az egyik kezében még ott volt a tévé távirányítója. „Maureen, gyere, gyere be” – mondta, és már húzott is magához egy ölelésre. „Hallottam a jó hírt Willről meg a csinos lányról. Biztos a fellegekben jársz. Mikor lesz az esküvő?” – kérdezte.
Bementem, leültem a konyhaasztalhoz, és a tenyerem laposan rátettem a felületre. Fél mondatnál észrevette, hogy valami nincs rendben, és elhalt a hangja. „Mi a baj?” – kérdezte, miközben kihúzta a széket velem szemben. „Kérdeznem kell valamit, Dan, és most egyszer légy őszinte.” – mondtam.
„Jó” – válaszolta, még mindig laza mozdulatokkal. „Mondd.” – folytattam. „Anya nyaklánca – a zöld köves medál, amit egész életében hordott, amit azt kérte, hogy temessem vele.” – mondtam. Dan pislogott.
„Mi van vele?” – kérdezte. „Will menyasszonya tegnap este azt viselte.” – válaszoltam. Valami átfutott a tekintetén, hátradőlt, és összefonta a karját.
„Az lehetetlen. Eltemetted.” – mondta. „Én is ezt hittem.” – válaszoltam. „Akkor mondd el, hogyan került más nyakába.” – kérdeztem. Dan elhallgatta a kérdést, majd lassan kezdett beszélni.
„Az apja azt mondta, 25 éve vette egy üzlettárstól, 25 000 dollárért. A férfi családi szerencsehozóként adta el.” – folytatta. „Megmondta a nevét is.” – tette hozzá. Dan csak dadogott: „Várj… Claire apja?” – de már nem tudott válaszolni. Összeszorította a száját, és az asztalt bámulta.
Abban a pillanatban nem az ötvenes bátyámat láttam, hanem azt a kamaszt, akit folyton rajtakaptak valamin. „Az a föld alá ment volna, Maureen” – szólalt meg végül halkabban. „Anya el akarta temettetni. Örökre eltűnt volna.”
„Mit csináltál, Dan?” – kérdeztem. „A temetés előtti éjjel bementem a szobájába, és kicseréltem egy másolatra.” – vallotta be. „Meghallottam, hogy azt kéri, tedd mellé. Nem tudtam felfogni, hogy a földbe akarja vinni.” – folytatta. „Bebizsgáltattam, megmondták, mennyit ér, és azt gondoltam, kár lenne érte. Azt hittem, legalább egyikünk kapjon valamit belőle.”
„Anya nem téged kérdezett meg” – vágtam rá. „Engem kért meg rá.” – válaszolt Dan, de nem volt több szava. A csend elmondta helyette. Amikor bocsánatot kért, nem tette hozzá a magyarázatot, csak annyit mondott, hogy sajnálja, és ezt most el is hittem neki.
Nehéz szívvel indultam haza. Mindig tudtam, hogy a padláson ott vannak a dobozok – anyám régi holmijai, könyvek, levelek, apróságok, amik egy élet alatt összegyűlnek. A halála óta nem nyúltam hozzájuk. A harmadik dobozban találtam meg a naplóját, egy kardigánba csúsztatva, amelyen még halványan érződött a parfümje.
A padlón ülve, a délutáni fényben olvastam, amíg minden a helyére nem került. Anyám a nyakláncot a saját anyjától örökölte, de a húga úgy érezte, neki kellett volna kapnia. Ez a sértés sosem gyógyult be. Két nővér, akik gyerekként mindenen osztoztak, egyetlen tárgy miatt végleg eltávolodtak egymástól. A nagynéném évekkel később meghalt, és a békülés sosem történt meg.
„Láttam, hogyan tesz tönkre egy nyaklánc egy életen át tartó testvéri köteléket. Nem hagyom, hogy ugyanez történjen a gyerekeimmel. Menjen velem. Ők inkább tartsák meg egymást.” – gondoltam, miközben becsuktam a naplót.
Nem babonából kérte, hogy temessük el vele. Nem is puszta ragaszkodásból. Szeretetből kérte, Danért és értem. Aznap este felhívtam Dant, és szó szerint felolvastam neki a bejegyzést. Amikor a végére értem, olyan csend lett a vonalban, hogy ránéztem a kijelzőre, nem szakadt-e meg a hívás.
„Nem tudtam” – szólalt meg végül. Hangja egyszerű volt, és régen hallottam tőle ilyet. „Tudom” – mondtam. „Nem tudtad.” Egy ideig még a vonalban maradtunk, és hagytuk, hogy a csend dolgozzon. Megbocsátottam Dannek – nem azért, mert kicsinyes dolog volt, hanem mert anyánk az utolsó éjszakáján is azt akarta, hogy ne forduljunk egymás ellen.
Másnap reggel felhívtam Willt, és azt mondtam, van egy régi családi történet, amit majd elmesélek Claire‑nek, ha készen állnak rá. Will azt felelte, vasárnap átjönnek vacsorára. Mondtam neki, hogy megint sütök citromos pitét.
Felnéztem a plafonra, úgy, ahogy az ember néha beszél valakihez, aki már nincs itt. „Visszakerül a családba, anya” – mondtam halkan. „Will lányán keresztül. Jó ember.” A ház mintha egy kicsit melegebb lett volna utána.
Anyám azért akarta magával vinni a nyakláncot, hogy a gyerekei ne marják egymást miatta. Aztán mégis visszatalált hozzánk, a legváratlanabb úton. Ha ez nem furcsa szerencse, akkor nem tudom, mi az.
